Tudjátok mit, egy adott ponton nyilván monstrancia- meg pietra dura- meg általában vett Medici-mérgezésem lesz, de mit bánom én, ma is aprófát pisiltem. Hogy ezek a Mediciek mekkora pompázatos lőkötők voltak, ez a Buonarroti nevű csávó meg mekkora zseni, áááá. Trehány is volt, persze, meg lassú, mint egy szabadnapos csiga, mindenestül leszarta a határidőket, és ha az érdekelte jobban, hogyan lehetne tökéletesre kidolgozni egy szobron a vállizmokat, akkor hagyta a fejet a fenébe. Akkor is, vagy talán éppen azért, áááá.
Ezt már négy napja megírhattam volna, mert mi épp december 31-én mentünk el oda, mint már jeleztem, ugyanis december közepétől január végéig egészen pontosan csak dec. 31. 15:45-től volt üresedés, az összes többi időpontot már lefoglalták. Nos, ez is olyan esemény volt, amiről vagy nagyon sokat ír az ember, vagy nagyon keveset.
Ezúttal a “nagyon kevés” lesz ez, mert ezúttal is csak azt tudom makogni, hogy a fotók nem adnak vissza semmit, a leírás sem ad vissza semmit, vagy ott van az ember, vagy nincs, de amikor ott van, akkor kis híja, hogy leessen az állványzatról. A kápolna ugyanis eredetileg így festene,
ezért cserébe viszont karnyújtásnyi távolból és premier plánból nézheted meg a freskókat, és… és… á, tudjátok mit, ideteszek pár fotót, bár igazából ezek, mint már írtam, úgysem adnak vissza semmit.
Hadd kezdjük 2024-et stílusosan, egy nagy csalással.
Ez volt rajtam tegnap, amikor elmentünk a Cappella Brancacciba (beszámoló majd gyün). Ugyan miért hagynék kárbaveszni egy olyan fotót, amin a tőlem telhető módon ki vagyok őtözve, ha a mai napot úgyis lehordott nyafogóruhában maszogom végig.
Firenze tegnap du. már az iccakájára készülődött, színpadokkal a Signoria és a Santa Croce terén, valamint az egész belvárosban fel-alá gomolygó turistákkal, akik a jelek szerint “last minute Florence” meg “Capodanno in Firenze!” akciókkal kényeztették magukat, mert még hatkor is ott zörögtették a bőröndkerekeket a macskakövön, és általában sehol nem lehetett leejteni egy tűt sem. Az egyik utcasarkon két nagyon decensen kirittyentett idős hölgy vonult el előttünk, akik jól láthatóan órákat töltöttek fodrásznál és további órákat öltözködéssel, őket csak azért említem meg külön, mert olyan illatcsóvát húztak maguk után, hogy majdnem leütött minket. Amúgy az összes többi is épp olyan volt, mint szilveszterkor elvárható, tinicsapatok a minimarketekben, ahol talán nem kérik el alkoholvásárláshoz a személyit, és az utolsó percen még ezt-azt vásárló népek a Conadban, ahol valaki eltört egy üveg piros nemalkoholikus löttyöt, és fél percen belül több tucatnyi embernek lett cuppogós cipője.
Mi is vettünk még néhány “nélkülözhetetlen” tárgyat, például sütőpapírt, mert az elfogyott, és aztán hazacsoszogtunk, hogy megcsináljuk szerény kis szilveszteri vacsoránkat.
Nagyon szerényet.
Mivel ittlétünk óta legalább tucatnyi random tűzijátékot tapasztaltunk meg a közelünkben, főként a fejünk fölött Fiesoléban, és a karácsony is meglepő mennyiségű durrogtatást tartalmazott, az éjfélre is voltak tippjeim, mivel fogják tölteni a népek. A La Casina igen érdekesen van beágyazva a környezetébe, a durrogásokat elég jól, de nem fülrepesztően hallani, és ugyan nem mindig látni, de az is előfordul. Mackó az eddigiekre rá sem hederített, és bíztam benne, hogy ezúttal is ez lesz. Ez is lett, hála a pipéknek.
Mindenesetre a körülményeket kihasználandó azt javasoltam a RK-nak, hogy költsön fel engem háromnegyed tizenkettőkor, mert addigra biztos elalszom a kanapén (és tényleg!), aztán vonuljunk ki egy üveg pezsgővel a szőlőtőkék közé tűzijátékot agnoszkálni, mert otthon ugyan eszünk ágában sincs ilyesmikkel törődni, de ha Rómába mész, viselkedj úgy, mint a rómaiak.
Nos, a firenzeiek és fiesoléiak (és San Domenico meg Maiano meg Settignano lakói – mi tényleg faluszélen lakunk, na) valóban az elvártaknak megfelelően viselkedtek, így a blog történetében először még egy tűzijáték fotójával is meg tudlak örvendeztetni titeket, amit a völgyben lőttek fel a píneafenyő mögött.
Hát így. Boldog új évet annak, aki most tartja, én elugrándozom a fürdőszoba irányába.
* Kátya barátnőm anno HongKongban találkozott valami bulin egy tenyérbemászóan nagyképű olasz fiatalemberrel, aki cseppet sem öntelten azt mondá neki: “Áj em itÁlien! Áj hev sztÁjle!” Ezt azóta is emlegetjük.
Tényleg az egész év legfurább hete a karácsony és újév közti – még akkor is az, ha valójában már szeptember óta afféle limbóban vagy, amikor nincs munkanap és nincs hétvége. Ez a hét még ebben az állapotban is az ujjaid közül kicsorgó napokat hozza magával, itt-ott fent maradt karácsonyi dekorációkat, szétfolyt adventi gyertyákat, a csokidra ácsingózó macskát, akciós panettonékat, szépiaszínű éjszakákat és sok-sok lusta tetyekvetyeket. Galéria!
Lehet, hogy délután-este még jövök egy bejegyzéssel, de ne legyetek túl csalódottak, ha mégse. 🙂
Eddig még nem futottam bele olyan firenzei templomba, amiről azt mondtam volna kijövet után, hogy “na, ezt nyugodtan kihagyhattam volna”. A firenzei templomok mindig okoznak valamilyen meglepetést, legyen az akár egy féltve megőrzött freskódarabka valami böhöm nagy barokk szentkép mellett, akár valaki olyannak a sírja, akiről fél könyvtárnyi irodalmat írtak össze, akár pedig egyszerűen csak az a tény, hogy az adott templom olyan élő és lélegző része a környezetének, amire (sajnos) nem nagyon látok példát magyar templomoknál, bár nyilván az én készülékemben is lehet hiba, de a népszámlálási adatokból ítélve talán mégse. Az alábbi kép nem lett túl jó, de nagyon is jellemző erre, amit fentebb leírtam.
A Chiesa di San Niccolò Oltrarnoban kattintottam, ahol a komplett sekrestyét elfoglalja a kivilágított betlehem, odafent pedig egy Michelozzónak tulajdonított Madonna della Cintola freskó van. Sajnos épp a lényeg nem nagyon látszik a fotón, ami miatt készítettem: ez volt ugyanis az a pillanat, amikor bejött a templomba egy idős férfi egy golden retrieverrel, aztán nemes egyszerűséggel elővette a kulcsát, és bement ott azon az ajtón. Gondolom, a tiszi lehetett, aki elvitte még az esti szentmise előtt pisikélni a kutyáját.
A város szerkezete és sűrűsége miatt azt se nagyon tudni általában, épp mekkora a templom, amibe bebóklásztál, amíg át nem mész az Arno ellenkező partjára, ahonnan egy magaslatról rácsodálkozhatsz, hogy tyűűű, az ott a Santa Croce/San Spirito/San Frediano. Azt például nem is tudtam, amíg nem a túlpartról néztem vissza, hogy milyen jól látszik a Chiesa di Ognissanti.
(A templomok méreteivel kapcsolatban is jó illusztráció ez a fotó: jobboldalon háttérben az a háromszög alakú homlokzat a Santa Maria Novella homlokzata, a baloldali torony pedig ugyancsak a Santa Maria Novella harangtornya. Igen, az tényleg egy ekkora nagy templom.)
Az Ognissantira vannak olyanok, akik húzzák az orrukat, mert a komplett homlokzatát átbarokkolták az adott időben, de egyébként épp ez a mókás benne: az utca, amiben áll, mintegy gyorstalpaló tanfolyam az építészeti stílusok történetéhez és jellemzőihez.
Neoklasszicista, szecessziós, modernista, reneszánsz, barokk, van minden. Amikor bemész a templomba, elsőre nagyon barokknak tűnik az egész,
aztán szembejön egy Ghirlandaio-freskó Szent Jeromosról,
meg persze Giotto Krisztusa, egészen lélegzetállító, és az én masinámmal sajnos visszaadhatatlan.
Ez a kereszt jóóó hosszú időn át egy raktárszobában ült porosan és évszázados mocsokkal lepve, és nem is sejtették, hogy Giotto, amíg nem feccöltek bele 2003-tól kezdve hét évnyi restaurálást és pucolgatást. (Mondtam én, hogy ez a város piszkosul el van kényeztetve, egy elkallódott Giotto-kereszt már meg se kottyan neki.)
Az Ognissanti tényleg azt nyújtja kicsiben, mint a híres-kötelező firenzei templomok nagyban, mert van benne minden, de minden: ősrégi és eléggé ijesztő fa Krisztus-szobrok, két tele szekrény monstrancia, a Guadalupei Szűz Mária kortárs-csiricsáré képe, vázlatig kopott freskók és barokk pompa halomszám, ráadásul itt van eltemetve Botticelli meg Amerigo Vespucci is, az előbbinek még egy szál rózsát is odarakott vázában a megtartó emlékezet.
Szóval ebbe a templomba is érdemes elmenni, de hát melyikbe nem, én még keresgélek.
“Oké, akkor most visszamegyünk a jobbpartra a Trinitán, átvágunk a Signoria előtt, aztán a pietrapianai Conadban megvesszük a tejet meg a mosószert meg a többit, és hazamegyünk a 17-es busszal.”
Valószínűleg ezt is meg lehet szokni. Már elég sokaknak sikerült.
Be kell vallanom, a túloldalt valamelyest jobban kedvelem, mint az innensőt, nem csoda, hogy vissza-visszajárok. Szedett-vedettebb, tarkább, jobban le van rottyanva, de valamiképp őszintébb is – bár itt is vannak olyan látnivalók, mint a Pitti-palota, a Boboli-kert vagy a Santa Maria del Carmine, nem véletlen, hogy a Gucci, a Chanel meg a Rolex nem ezen a parton vannak. Csatangoláshoz elképzelni sem tudok jobbat, és hiába, hogy Firenze főként azért volt vonzó számomra, mert képtárak meg múzeumok meg hajaj, kénytelen voltam rájönni, hogy leginkább csatangolni szeretek ebben a városban.
Mivel van egy kupac mindenféle fotóm raktáron, a mai napra két bemutatási lehetőség látszott valószínűnek: fonalbolt vagy temető. A karácsonyra való tekintettel a fonalboltot választottam. (A temetőt majd január elsején mutatom be, hogy optimistán kezdjük az új évet. Csak vicceltem. Vagy mégse.)
A San Lorenzo téren van a templom mellett egy egészen feltűnésmentes kicsike portál, olyan derékig-érő forma:
A helyiek úgy is hívják a boltot, hogy “La Buca”, vagyis “A Lyuk”. Én a magam részéről inkább úgy hívnám, hogy “Az Üreg”, mégpedig a fehér nyuszié. Tudjátok, az, amibe beleesett Alice, aztán kikötött Csodaországban.
Az ajtón túl ugyanis ez található:
Én hatalmas szerencsémre nem szoktam rácuppogni minden fonalra, szigorúan tartom magam a 50g/125m vastagságú mercerizált pamutok beszerzéséhez, de tippjeim szerint van itt a blogolvasók között néhány, aki valószínűleg aprófát pisilne, ha idekerül:
Mi tagadás, így sem úsztam meg. Arról természetesen sejtelmem sincs, mit fogok majd csinálni belőlük, egyelőre csak előveszem néha a hobbiszatyrom mélyéről, és turbékolok nekik egy kicsit.
Ezek a drágák még porcukrot is mellékeltek hozzá kicsi zacskóban, amit persze mi nem használtunk fel, és a panettonénak is csak negyedét ettük meg ketten, és könnyű volt, mint a pihe, de így is az az érzésem, hogy máris ötezer kalóriánál tartok, pedig még hol a nap vége.
Miután Pamela hetente végigpucolja a La Casinát, és közben mosolyog is, és már Macit is megsimogatta néhányszor (amit persze ez a jellemtelen afféle olvadékony és odaadó arckifejezéssel fogadott, “az állam alatt is, lécci!”), ezért gondoltam, összerittyentek neki egy kicsi karácsonyi csomagot, igazán minit.
És lőn.
A pipi alatt a dobozkában a tegnap készült sütikből van egy barátságos kis szortiment.
Olyan büszke vagyok magamra, mint akinek egy füzetlapnyi munkafelületen és egy minisütővel sikerült legyártania háromféle sütit, összesen nyolc vagy kilenc minitepsivel (a nyavalya sem bírta már megszámolni, na).
Szerintem még nincs vége, de mára mindenképpen bezárom a bótot, délután kettő óta ezekkel szopok.
Ha már említettem a karácsonyi éhenhalástól való félelem nemzetköziségét, itt van még valami, ami a jelek szerint szintén nemzetközivé lett, az árgyélusát.
Ez itt ráaádásul a szokásos törpicsek méretűekhez képest épp életnagyságú, úgyhogy elsőre majdnem szívputypuruttyot kaptam tőle, ugyan ki mászik be épp a harmadik emeleti balkonra.
A múltkor felmerült a kérdés, hogy láttam-e Dantét megfreskózva. Nos, jelentem, itt van ebben a tömegben. Plusz Petrarca. Meg Boccaccio. Meg a csajaik. (Azon most ne akadjunk fent, hogy ezek többé-kevésbé fiktív csajok, itt vannak és kész.) Kiskutya legyek, ha bármelyikőjüket megtalálnám, amennyiben nincs a Spanyol Kápolna közepén két igen hasznos információs oszlop.
Ami viszont ezúttal a “hajamatleteszem” pillanat volt, az az lehetett, amikor kiderült, hogy Masaccio Szentháromságát ugyan éppen restaurálják, de plusz másfél euróért fel lehet mászni az állványzatra, és olyan közelről és olyan megvilágításban nézni bele Mária szemébe, amire más esetben soha nem lenne lehetőség.
Ma az okos ember és családunk feje (a RK-ról beszélek, nyilván) a napot olvasással és írással fogja tölteni, mert van neki egy olyanja, hogy Leadási Határidő. Mivel én a múlt héten eldöntöttem, most egy ideig csak úgy indulok neki a városnak, hogy őt is magammal hurcolom*, én se megyek sehová.
Azért persze nem maradok itt egész napra a kanapén a rókáim társaságában, találok én tennivalót magamnak, ha kell.
* Egy csomó minden van, amit én már láttam, ő meg még nem, mert akkor is éppen okos embert játszott valahol a tengeren túl vagy a domb másik oldalán. El kell hurcolnom például a Santa Maria Novellába meg a San Miniato al Montébe. Ez már rögtön két olyan templom, amivel (plusz a melléjük rendelhető akcidentális csavargásokkal) el tudunk verni két egész napot. És az Uffizibe is vissza kell mennünk. Többször is.
Esik az eső, süt a nap, Paprika Janka pedig mászkál, süt, főz, dekorál. Galéria!
Az utolsó kép az archívumból való, két hete a Santa Croce karácsonyi vásárában csábultunk el a RK-val egy adag kolbászra, sörre és kolbászzsírban sült krumplira a lengyel standnál. Annyira igazi volt minden, hogy még a számla is lengyelül volt, ezen meg azóta is röhögök.
Mókás, hogy a karácsony-koncepciók milyen kevéssé igazodnak az éppen tapasztalt realitásokhoz. Errefelé decemberben a napi átlaghőmérséklet 7,5 fok, és mértek már húszat is, de erről a karácsonyi kirakat a legkevésbé sem vesz tudomást.
A Santa Croce téren a nagy karácsonyi vásár a legjelentősebb efféle Firenzében, és eredetileg kábé húsz évvel ezelőtt abból az apropóból kezdték el megrendezni, hogy Heidelberg Firenze testvérvárosa. Azóta már nemzetközi karácsonyi vásárrá nőtte ki magát, erős német/osztrák ízzel, gyakorlatilag egymás sarkát tapossák a strudel- pretzel- würtschen-standok, de például van külön ciprusi meg lengyel zabálda is. Sőt, még kürtőskalács is van, biza. Dolce Ungherese in forma di camino.
Minden nap más - mindennap más 