Abba fogom én belevetni magam. Mingyá.
ajándék kategória bejegyzései
11/152 – 70%
A RK szerint az útnak kábé ekkora hányadát tettük meg ma. Úgyhogy akkor most megalszunk Grazban.
Intermezzó – Mercato Centrale
Ezzel már adós vagyok egy ideje, mert nem csak kultúrával él az ember, tegnap pedig végre volt időm egyszerűen csak tátani a számat és bolond turista módjára fotózni a standokat.
11/150 – Ún. magasélet
Nap felkel, nap lemegy, a mérgezett egér felfut a Brunelleschi teraszra meg Fiesoléba, aztán még feljebb a Monte Cecerire, a zsemlék kisülnek, Csülök úr szétdobja névadó testrészeit, a toszkán dombokon meg avart égetnek. A grillezett sajtos szendvics igen finom, pláne ha katonákra vágva kapja meg az ember a kanapén, egy egész napi caplatás után. Galéria!
11/149 – Tiszta
Reggel óta ez a szám jár a fejemben,
és nagyon röhögök hozzá, mert amiatt a sor miatt jutott eszembe, amiben bugyit kell mosni, hogy tiszták legyünk az Akropoliszra. (Höhh, csak nem hittétek azt, hogy azért, mert halni készülök. Frászt. Egyáltalán nem.) Bugyit viszont mosnom kellett, mert a RK múltkori hazapendlizésekor afféle módosult tudatállapotban elküldtem haza a majdnemteljes készletet – négy fura fekete ruha bezzeg itt lóg még a szekrényben, de tiszta bugyim már csak mára van. Kedden utazunk, csütörtökön már akár az egész napomat arra szentelhetem, hogy a mosókonyhánkban nyomjam a sürgiforgit*, ezért nem érdemes a fészerbeli mosógéppel vacakolni, hazavisszük a mosnivalóinkat is. Úgyhogy ma reggel ott lögyböltem a mosdókagylóban a bugyijaimat, agyamban Lovasiék zenéltek, én meg röhögtem, mint egy ló.
Ennek örömére felvettem az egyetlen olyan bugyimat, ami tiszta, és nem a radiátoron szárad, plusz az egyik fura fekete ruhát, és megyek.
Nem az Akropoliszra, de majdnem.
Mint látható, Fapipa továbbra is reménytelen, de még a nap is úgy süt, mintha nyár lenne, hiába próbáltam ezúttal árnyékban fotózkodni. Nesztek egy közeli a fejemről, amin éppen nyitva van a szemem.
* Az elmúlt három és fél hónapban megtanultam értékelni otthonom luxy felszereléseit. Mosógép bent a lakásban! Egy egész szoba teregetésre! Ha a macskaszőrtől is meg akarok szabadulni, és gyorsan akarok tiszta holmit, SZÁRÍTÓGÉP!!!
Ez most úgy tűnik, mintha nem értékelném átmeneti otthonom adottságait, de ez nincs így, sőt. A múlt vasárnapi garden partyn említette meg az EUI egyik professzora (= felső ligás árnyvadász meglehetősen jó fizetéssel, aki akár válogathatna is, ha lenne miből), hogy az ő lakásában olajkályha van. És télen 9-10 fok celziuszban. Mindezt többért, mint amennyiből mi itt hesszelünk a toszkán dombokon.
Intermezzó – Monte Ceceri
Mostan én kölcsöntollakkal fogok ékeskedni, mert a Nikon meglepetésszerűen és csúfosan lemerült, úgyhogy a fotókat a RK lőtte, de én voltam, aki mondogatta, hogy most kérek erről képet, ebből a szögből legyen, sötöbö, sötöbö.
Azt nem mondtam neki, hogy engem is fotózzon le, de akkor már ezt is ideteszem.
11/147 – Bibi
Pofára esési képességeim átvitt értelemben sem rosszak, de a valóság mindent felülír, tegnap például az étteremből hazajövet a Residenza murvás útján sikerült belelépnem bokáig egy vízelvezető árkocskába, melynek következtében úgy elvágódtam, mint a lapos vas.
Alapvetően ezek azok a jelenetek, amik utólag mindig viccesek, közben viszont marhára nem. Ezúttal is, miközben ott hevertem a toszkán domboldalban afféle bálnai keccsel, a RK pedig ott pingvinezett fölöttem, mint Zsebibabával Kanga, én azt süvítettem roppant panaszosan, hogy “legalább részeg lennék! de nem! ezeket mindig színjózanul!” Végül felkecmeregtem, persze, és bevonultam a La Casinába, ahol kiderült, hogy még a harisnyám se szakadt el, de a térdemen ún. felhámsérülések vannak, hívjuk úgy őket, hogy bibi. Meg a könyökömön is. És megrántottam különböző alkatrészeimet, ami egyébként nem túl nagy bumm, semmi sem fáj konkrétan, de persze ma megyünk a Monte Cecerire mászkálni, mert onnan próbálta Leonardo belökni a völgybe a repülő macchinériát, ami amúgy nem működött, de még mindig a csodájára jár mindenki.
Ez mondjuk akár a fotóimra is igaz lehetne, egy krumplival jobbat lőni, mint Fapipával. (A Nikon, aki a backup, mostanra teljes sztrájkba vonult autofókusz és arcfelismerés ügyben.)
A kaja viszont tegnap este jó volt, és én azt mondtam, halat akarok enni hallal, ami meg is történt. Ó, és articsókát.
Az éttermet Stefano találta még régebb, és valóban igen kellemes hely, olasz-zsidó-mediterrán konyhával, ami ráadásul vegetariánusként hirdeti magát, bár valójában pescetariánus, lásd hal.
Nna, akkor most elsántikálok hozzávetőleges irányokba. Remélem, engem senki sem akar majd lelökni a Monte Ceceriről, bár leesek én magamtól is, aujnye.
Eská 11/25 – Feldolgozóipar
Mivel eldöntöttem, hogy haza csak annyi anyagot/fonalat/satöbbit viszek haza magammal, amennyi belefér a hobbiszatyromba, tegnap nekiláttam feldolgozni mindazt, aminek nem jut majd hely, és szétszórni a lakásban az eredményeket. Mégiscsak jobban fest, neszpá, ha nem egy zacskó anyagot meg ficnit hagyok a La Casina valamelyik sarkában.
Jelenleg így állunk.
Ezeket a párnahuzatokat mind én horgoltam-varrtam a két kicsi kezemmel. Matilda is segített, persze.
A legbüszkébb a körpárnára vagyok, azt ugyanis nemcsak én horgoltam-varrtam, de a tölteléke is a RK kiszuperált házikabátja, ami helyett újat kap majd, amikor hazaérek Erikhez és a nagy stósz polárjaimhoz. Nédda, milyen tehetségesen építek szarból várat, kihasználva az eredeti szegélyeket meg minden:
Intermezzó – Mozaik
Az alábbi képeket főként a “foltos lányoknak” ajánlom: a Battisterio di San Giovanni padlója,
ez meg itt a bácsi, aki éppen restaurálja.
Szaporulat a szekrényben – Szedtevette 4.
Most már kifejezetten gyanúsnak találom, hogy a) idén úgy ragadnak rám a fura anyagú és szabású fekete ruhák, mint papírra a légy (vagy fordítva), b) a Humana People-ban sportot űznek abból, hogy ha bemegyek, ne jöjjek ki üres kézzel.
A múlt héten mikor betévedtem, éppen nem volt semmilyen akció, amíg nem kezdtem vacillálni azon, kell-e nekem még hülye anyagú és szabású fekete ruha, és ha igen, melyiket vegyem meg a két jelöltből. Na ekkor mondták be, hogy happy hour kezdődik, innentől fél órán át minden holmi 30% engedménnyel kapható.
Hát jó. Ki vagyok én, hogy félreugorjak ilyen merényletek elől. Oscar Wilde is azt mondta, hogy mindennek ellen tud állni, kivéve a kísértést, és ő konkrétan a szomszéd házban volt vendég annak idején, úgyhogy cselekedtem.
Megvettem mind a kettőt, höhö.
11/144 – Sauerkraut!
Kizárólag dokumentációs céllal tessék tekinteni erre a fotóra, amit az imént lőttem Fapipával abban a vidám -3 fokban, ami most vanik. (Már melegszik, egyébként. Éjjel -6 volt.)
Mindez különösen annak fényében röhejes, hogy tegnap du. garden partyba voltunk hivatalosak, ami a Habsburg-kutatók monarchikus kajabulijának volt szánva, de az egész végül oda fajult, hogy a RK hozott Békásmegyerről és Grazból összesen négy és fél kiló(!) sauerkrautot, és ezeket csak úgy natúr, valamint toros káposzta és káposztás halusky formájában szervírozta. Na hát én nem vagyok nagy híve a savanyúkáposztának, pláne ha főzik is mellettem (mert BÜDÖS!), márpedig itt tegnapelőtt estétől kezdve folyamatosan pöfögött valami a tűzhelyen. Szerintem még holnap is szellőztetni fogom.
Én, hívjuk így jobb híján, Laugenstanglikat sütöttem perectésztából, Glenda pedig (a házigazda, aki Fiesoléban lakik) salátát, grillezett sajtos szendvicset és cotechinót szervírozott. Ezeken felül mindenki, aki betolongott, hozott még valami sajtot vagy marcipánt vagy miegymást, szóval nagy trakta volt, na. Az alábbi képen még a cuccok fele sincs az asztalon,
de az jól látható, hogy micsoda álomi környezetben volt a vendéglátás.
Hogy fokozzam, íme a RK fotója a mellvéden összerakott tányérkájáról a Professzorral.
Ami pedig a háttérben látható, pont az, amire számíthattok.
Tessék megnyugodni, alig egy hét múlva vége ennek a luxy toszkán életnek, és hogy őszinte legyek, tulajdonképpen már várom, hogy így legyen.
Intermezzó – Galleria dell’Accademia
Tegnap kipipáltam ezt a csávót is.
Oké, ez nagyon úgy hangzott, mintha A Nagy Híres Izék kipipálásában utaznék, holott nem. Ha majd hazamegyek, nyilván lesznek majd Firenze-rajongók, akik megkérdezik tőlem, hogy óóóó, és ott jártál? öö, nem. és másik ott? ööö, ott sem. és vettél bőrkabátot, és ettél szendvicset az All’Antico Vinaionál, és ültél kávéval a Dóm mellett, és vacsoráztál bisteccát, és elmentél-e San Gimignanóba? és én jó eséllyel ezekre is azt mondom, hogy nem, bár van még másfél hetem, szóval történhet bármi.
Mindenesetre tegnap elmentem a Galleriába, ahol folyton óriás sorok vannak, és sehol nincs kiírva, hol lehetne jegyet venni, úgyhogy megkérdeztem a kapuban a kerberosz nénit, hol a jegypénztár. Mire ő, van előre foglalt jegyem? öö, nincs. Na akkor itt mellettem tessék bemenni, a jegypénztár a röggönymasina után van. A röggönymasinánál ketten voltak előttem, a jegypénztárnál meg senki. Összességében egy perc alatt jutottam be a Galleriába, no. Mindezt úgy, hogy mikor elindultam innen a faluszélről, azt se tudtam, aznap a Galleriába megyek. Megérdemeletlen jó sorsom van esetenként, nem vitás. Egyébként is, ha netán Firenzébe akartok jönni, a telet ajánlom, nekem még soha semmilyen jegypénztárnál nem kellett sorba állnom, azazhogy mégis, egyszer négy percet a RK-val a Santa Crocénél, de az amúgy egy adventi hétvége volt. (Apropó, kezdtem összegyűjtögetni fejben egy kicsinyke tanácslistát kábé a “Firenze alulnézetből” kategóriában, mármint hogy mit csinálj, ha amúgy ráérsz, és eléggé igénytelen vagy. Nem tudom, mennyire lenne hasznavehető, tessék csilingelni, ha valakit érdekel.)
A tegnapi nap egyébként tényleg tanulságos volt, mert persze Dávid hát az Dávid, de valamikor firenzei tartózkodásom közben rájöttem, valójában nem vagyok oda a szobrokért. (Azt hiszem, ebben részben az Uffizi a ludas, ott gondoskodnak arról, hogy képtelen legyél a szobrokra másként tekinteni, mint folyosódíszre. Ja, meg a Boboli-kert. Ott is annyi szobor van, mint a gedva.) Mivel gondolkodni kezdtem róla, hogy is állok én ezzel, oda konkludáltam, valójában a befejezett szobrokkal van bajom, azokért még akkor sem vagyok oda, ha egyébként Michelangelo faragta őket, és a világ leghíresebb szobrai. Sőt, leginkább azokat a szobrokat szeretem, amik a) befejezetlenek, b) Michelangelo volt, aki nem fejezte be őket.
A Galleria azt mondta erre nekem, pill, intézkedünk.
Mindent összevéve viszont mégiscsak afféle felemás érzésekkel jöttem ki a Galleriából, a rotundában ugyanis Dávid körül hemzsegtek az emberek, mindeközben pedig a Giotto és tanítványai részlegen pont akkora tömeg volt, mint amekkorát a képeken láttok.
Nem volt az egész teremben senki, de annyira nem, hogy hét perccel később sétált be az első látogató. Mármint rajtam kívül. Értem én, hogy a Galleriába azért mennek a népek, mert Dávid, de abból van a városban két másik életnagyságú darab is, plusz még kétszázezer minireplika és további félmillió neonszínű hűtőmágnes Dávid pöcséről. Szelfizéshez azok is megteszik, és még fizetni se kell értük 16 eurót.
11/140 – Specifikus
Isten bizony, azt se tudom már, milyen évszak van – a levegőben tavasz szaga, a naptárban január, az elmúlt két napban annyi eső esett, hogy vadul zöldell a fű, és nekiugrottak a hagymások a kiskertben, nekem viszont csokis repedtkékre szottyant kedvem, mint általában télen szokott. Mindenesetre nekiláttam leszedni (vagy legalább nem-évszak-specifikussá tenni) a dekorációkat.
Intermezzó – Palazzo Medici-Riccardi
Ez volt asszem az első alkalom firenzei ittlétem alatt, hogy a) kicsikét drágálltam a belépőt (10 euró), b) ha ezt az összeget csak csupán a Benezzo Gozzoli által körbefreskózott Háromkirályok kápolnára kérték volna el, nem a komplett kétezer négyzetméteres palotára, teljesen korrektnek találtam volna.
Igen, ez egy ilyen ellentmondásos helyzet. A Palazzo Medici-Riccardi egy ménkű nagy palota, ami egyidejűleg nagyon zsúfolt és nagyon üres: a plafonon bazi nagy csillárok, a kertjében narancsfák, a pincéjében görög mellszobrok, mindenhol futballpálya méretű (és ronda) gobelinek lógnak benne, féltonnás puttócskák hemzsegnek az ajtók szemöldökfáin, plusz még itt tárolják a világ leginkább krumpliorrú Lorenzo il Magnifico-szobrát is. Eltekintve egy Filippo Lippi madonnától, az egész egy nagy, röhejes rongyrázási kísérlet, és ha az ember már járt Schönbrunnban meg Versailles-ban, látott ennél rongyrázósabb rongyrázásokat is.
Csakhogy ebben az épületben van a Háromkirályok kápolna, amit Benozzo Gozzoli körbefestett (gyertyafényben!), és hát ez is egyike azoknak a látványoknak, amiket teljesen fölöslegesen fotóztam le, mert annyival jobb fotók vannak ezekről az internetekbe. Megnézni viszont, hé, ez az egyetlen szoba megérte mind a tíz eurót. Sőt.
Csak éppen nem kellett volna utána (éppen ez után!) végigmászni az összes többin.
11/136 – Tetézendő
Tegnap az Uffiziben megdöglött a fényzőgépem. Van ugyan nálam egy másik is, de az eléggé temperamentumos darab, úgyhogy franc se tudja, mi várható a továbbiakban.
Addig is, nesztek egy galéria az aligmozgós takonykóros hetemről. Lesz ez még így se!
11/135 – Karriőr
Egy igazán sikeres modellkarriőrben csak négy akadályom lenne: az arcom, a testem, a korom meg a napfény. Huszonegy(!) képet lőttem ma magamról, ami már kimkardásieni mélység, és ez volt az egyetlen, amin a) nem vicsorgok, b) nyitva van a szemem.
Azt a dioptriás napszemüveget nem ártott volna elhozni, most már tudom.
Mivel a hajam most érte el azt a hosszt, amikor mosással vagy anélkül is teljesen kezelhetetlenné válik, és mindig muszáj raknom rá valamit, kendőt vagy sapkát, takonykórom alatt összecsapkodtam egy ilyen kis kipitykézett lófüttyöt, ennél többre ugyanis tényleg nincs szükség itt a szép Toszkánában, ahol ma éjjel extrahideg volt, kettő fok mínuszban, de ez mostanra annyira elmúlt, hogy csak na.
Oooké. Most, hogy kinyígtam magam, irigyelhettek is. Indulunk az Uffizibe, harmadjára. A hosszú ittlét luxusa, hogy nem kell végigrohanni az egészen, lehet részletekben is. Valószínűleg ma a végére is érünk, a múltkor Tiziano előtt hagytuk abba.
Intermezzó – Január Firenze-külsőn
Mivel már kezdtem micélium-fonalakat növeszteni a kanapén, felruházkodtam, aztán legalább egy kis friss levegőért kimentem a kertbe. És vittem a fotómasinát is.
Továbbra sem bánnám, ha mindehhez jelen lenne a futonom, a fürdőkádam és a duplán szigetelt ablakaink is, de ne legyünk telhetetlenek.
Juteszembe, előre is elnézést kérek a traumáért, amit most egyeseknek okozok, de a Befana-ebéden a fiesoléi hölgyek most hallottak tőlem először arról, hogy vannak olyan regények, amikben az amerikai főhősnő itt köt ki Toszkánában, és olajfaligete lesz kőházzal, és megtalálja a szerelmet, és főz. (Plusz receptmelléklet.) Hogy még furább legyen a helyzet, igen mulattatónak, bár érthetetlennek találták a koncepciót. “Úgy érted, mint azokban a sztorikban, amikor valaki Provence-ban örököl egy szőlőt? Muhahaha.”
Eská 11/23 – Perec!
Ismeritek, amikor én azt dalolászom, hogy “nem adom fel, míg egy darabban látsz”? Na az volt ezen a héten a perectésztával, a minisütővel és a gyúródeszka hiányával, meg nyilván azzal a fogcsikorgató hozzáállással, ami kívülről előnyösnek látszik, de belülről marha frusztráló. Ó, és takonykórral súlyosbítva.
Második próba, csekk.
Az első ilyen lett, ni. Jáj.
Intermezzó – A Férfiképmás
A Pitti Palota összességében olyan, mintha egy drága cuccokra utazó szarka rakta volna össze, de én megtaláltam benne őt,
akiről amúgy valamiért azt hittem, hogy Londonban van, és miatta megbocsátottam az összes aranyozott bizbaszt – na nem mintha bárkit érdekelt volna, mit gondolok a Pitti palota aranyozott bizbaszairól, és bármit is számítana. Mindenki ott fotózta az arany bizbaszokat, a végén még én is. Mindegy, a lényeg az, hogy ő ott volt, én pedig sokat és elbűvölten álldogálhattam előtte.
11/129 – Hetedik
Január eleje a firenzei faluszélen, esők, fények, színek, horgolnivalók meg macska, mint már megszokott. Ó, és persze panettone, mert abból tegnapelőtt megvettük a hetediket(!) is*. Jé, épp ma van hetedike, micsoda egybeesés ez, hejj. Galéria!
* Nem ettük meg mindet, sőt. Ez csak a harmadik lesz azon a listán. A többit egyelőre parkoltatjuk.
Minden nap más - mindennap más 