mák bejegyzései

Jaj, de mogorva fejem van nekem máma, mintha én magam lennék a Haragos, pedig nem – ez itt a címben ugyan úgy hangzik, mintha meseszereplőket emlegetnék, de ezek valódi igazi személynevek voltak a magyar nép viharos századainak egy igen régi felvonásából, konkrétan a tizenkettedikből. És én ma ezzel a címmel tartok majd előadást a gyakorlóiskolában, ahol tavaly a kökörről, az őnéről és a belörmészről meséltem a helyesírási verseny szünetében, tehát valamit mégiscsak jól csinálhatok, hogy visszahívtak. Ugyanoda. Ugyanazokhoz.

Jelen pillanatban ugyan sok mindenre érzem magam alkalmasnak, de előadást tartani csak mérsékelten. Ezt persze nem fogja tudni senki, csak én (meg most már ti is), mert mutassatok nekem emberfejeket fülekkel, és belendülök, mint a sárlavina. Cserébe az őtözködési modzsómat megint megette valami lúdvérc: úgy érzem, hogy az elmúlt időszakban más sem volt rajtam, csak a bagolyhárpiás ruha, ami persze nem igaz, mert ez csak az ötödik jelenléte itt a blogon az elmúlt másfél hónapban, amióta megvarrtam. Őtözködős bloggertől persze ez is csúnya dolog, de abban már megegyeztünk szerintem néhányszor, hogy én úgyse vagyok igazi őtözködős blogger, úgyhogy a Rapülők dalszövege szerint cselekedtem, miszerint ha már semmi se jó, legalább dőlj hátra, és élvezd. Ennek szellemében megnéztem a textilbolt honlapján, hogy van-e még bagolyhárpiás anyag. Nem voltam túl optimista, abban a boltban úgy fogynak az anyagok, mint a cukor, ezt pedig én még tavaly novemberben szereztem be, de nagy meglepetésemre kiderült, hogy van még belőle egy csomó. Ezt én úgynevezett jelnek tekintettem, mely jel persze leginkább azt jelenti, hogy én vagyok Strigoniumban és környékén talán az egyetlen olyan nőszemély, akinek tetszik ez az anyag, de az ilyesmivel én vidáman együtt tudok élni. Úgyhogy vettem belőle további négy méterrel, ott egye meg a fene a világot.

Csak tudnám, mikor varrom meg, ebben a kuplerájban már most is több anyag van, mint amennyi időm nekem efféle világi hívságokra, meg amennyi szekrénytárhely van a már megvarrt holmiknak, meg amennyi energia van bennem ilyen merényletekre, meg egyáltalán.

Na sebaj, ezt a hidat is akkor gyújtjuk fel, ha majd odaértünk.

A jebezeusát neki, hogy május 18-án tíz fokban és bús cseperészésben kell nekem világgá menni. Olyan holmikat kellett elővakarnom, amiket igen nagy nyugalommal pakoltam el még márciusban, és amióta a fotót lőttem, előkotortam egy sálat is.

Újabb hat órakor indulás, juhé. Holnapra 11 fokot jövendöltek Esztergomba, ami minden képzeletet alulmúló szám május harmadik hetében. Mára csak 16-ot. Sok esővel.

Én is eléggé alulmúlt-formán érzem magam, mi tagadás.

Már megint az oviba megyek, az élet császáraihoz. Később majd persze ők is megszívják, szegénykéim.

Már megint a helyesen felolvasós versenyre döngetek, hogy én legyek a lapocskásnéni, aki a zsűri tagjait hajkurássza. Eredetileg valami mást vettem volna fel, de Szt. Pancratius ezúttal is belefingott a nulláslisztbe (bár ezen miért is lennénk meglepődve, a csávó a legenda szerint 14 évesen mondta azt Diocletianusnak, hogy elefes).

Mielőtt rákérdeznétek: nem, nem az volt a tervem, hogy elegánsabb legyek, mint most itt. Sőt.

Mi tagadás, a kezdetektől egész szép ívet írtam le mostanáig hülyeruházkodás terén, és még nincs vége.

Amit ezen a korai órán láttok a képemen, nem igazán lelkesedés. Sőt.

Szombati tanítás, szeretlek. (Nem.)

Nyilván csak és kizárólag azokon a napokon tudnék akár – akár! – fél nyolcig is aludni, amikor a hatos busszal kell indulnom.

Hat óra ötkor robogtam ki az ajtón. Háromnegyed kilenckor fogok visszavánszorogni rajta.

Mármint este háromnegyed kilenckor.