mák bejegyzései

Vasárnap, napsütés, juhé. Világ papagájai, egyesüljetek.

Bocsi. Jobb későn, mint soha, aszongyák.

Ez egy cifra nap volt, pontosabban cifra reggel, mert utána kifejezetten javult. Először a régi csúf időkre emlékeztetően téveteg módon hanyigáltam elő mindenfélét, aztán fel magamra, aztán vissza, és bánatosan bámultam a szekrényt (az eredeti tervemben szereplő ruháról kiderült, hogy kampec a cipzárjának). Aztán kétségbeesetten kerestem a macskát, hogy vajon hová tűnt el suttyomban. Tíz perccel később került elő, mint az nekem megfelelt volna, ráadásul az a gyanúm, az ágyneműtartóban aludt, amíg én fel-alá robogtam, és szólongattam. Szóval kép készült ugyan a reggel, de nem került fel.

De most itt van, voálá, és végre a gépem is kiengedték a számítógépek kórházából, szuper.

(SK: a sapka, a megszokott dekormicsodácskák meg a ruha. A harisnyám egyébként sötétzöld, még ha ez nem is látszik.)

Nem tudom, ti hogyan vagytok vele, de én speciel ebben a pillanatban jobban örülnék annak, ha nem esne.

A tegnapi tarkabarkához képest ez most szinte visszafogott, de azért tényleg nagy öröm, hogy ez a város már megszokta a futóbolondokat.

(SK: a sapka, természetesen. Lassan őt is elküldöm nyári álmot aludni.)

Hurrá, van képszerkesztő programom. A férjem, az az angyal, gyorsan még épített egyet a ház legöregebb gépére, aztán elrepült. (Mondtam, hogy egy angyal.)

Úgyhogy tessék, ez volt rajtam tegnap. Mivel a szekrényemben több a ruha, mint paprikában a C vitamin, gyakorlatilag minden, ami a képen szerepel, csak most debütál a blogon. A csodás farmercipőm is, amit fityingekért vateráztam – ha jól emlékszem, több volt a postaköltség, mint maga a cipő.

Most pedig, mint Malacka mondta volt, péntekig semmi dolgom. Kivéve a dolgozatjavítást, a szakdolgozati bírálatokat, a készülést a szombati óráimra, a szervizelt laptopom hajkurászását (ha telefonálnak végre), valamint 3182 sor extra finom műfordított hőseposz végigtetvészését az esetleges tetvek és más bugok után.

Hm. Azt hiszem, mégiscsak lesz épp elég dolgom péntekig.

(SK: a pulóverből-kadigán és a ruha.)

Ezt a napot sose szerettem, egy fontos ünnephez minek ilyen dicstelen lezárás. Részeg emberek az utakon, locsolópénzt számolgató kisiskolások, nyúzott nők, na meg a harmadik pacsuli után alattomosan előkúszó migrén. (És a harmadik kölni már mindenképpen pacsulivá szervesül össze a másik kettővel, bármilyen faszányosak is voltak külön-külön.)

Eleve mi a lótúrónak szórakozunk ilyen domesztikált termékenységi rítusokkal, legalább ennyire idétlen lenne a holdtöltekor-fussuk-körbe-meztelenül-a-búzatáblát-a-jó-termésért népszokás fussunk-a-termésért-városban-fürdőruhában-fejlámpával változata is.

Oké, morgás bezárva, holnap úgyis hajat mosok.

(SK: a sokat látott kötényruha utolsó fellépése még mielőtt kimosom belőle a pacsulit, és elküldöm téli álmot aludni.)

Rossz szokásomhoz híven, akárcsak karácsonykor, most is az ünnepi lakáskiegészítőkhöz öltöztem.

Igen, az idei húsvét tényleg úgy néz ki nálunk, mintha arapapagájokat bíztunk volna meg a dekorációval.

(SK: a ruha, na meg a pólóból-kardigán.)

Lesz majd vidámabb is.

Tegnap elhalálozott a laptopom. Amíg meg nem javítják (és nagyon remélem, hogy megjavítják), a férjem ubuntus gépéről próbálok dolgozni, amennyire lehet.

Épp ezért jövő szerdáig mindenképpen afféle ahogy-esik-úgy-puffan képek lesznek, mert a szokott képszerkesztő programom helyett valami tökismeretlen linuxos izével kínlódom, amiben eddig még a képélesítő opciót sem sikerült megtalálni. Szerdától viszont még az is lehet, hogy blogszünet lesz, mert a gép meg a férj és az ubuntu is elmegy New Yorkba konferenciára.

A fotót amúgy még akkor lőttem, amikor reggel nyakamba vettem a világot, hogy elkússzak a szervizig. Mint látható, már akkor sem voltam túl optimista.

Fázom, vagyis hideg van. Oké, ez kissé önkényes volt, az is lehet, hogy nincs igazán hideg, csak én fázom, de ez tulajdonképpen egyremegy.

A kedvem sem valami jó, és ez némiképp összefüggésben lehet azzal, hogy azt a szerencsétlent ma éjjel megint jól cserbenhagyják ott a hegyen.

(SK: a sapka.)

Az elmúlt napok toprongyai után nézzünk végre valami olyat, amiben nem úgy festek, mint akit épp egy kutyuska szájából szedtek ki. Ilyen, mint az alábbi, még úgyse volt – kosztüm igen, (hozzám képest) magas sarkú cipő igen, de a kettő együtt, na olyan még nem. Ne szokjatok hozzá, nem is lesz gyakran. Egy öltözékben számomra nem csak az a fontos, hogy mennyire lesz tőle a viselőjének homokóra alkata meg csinosabb lába.

A cipő, ami rajtam van, egy vintage Bally. A koráról még becsléseim sincsenek, de lassan húsz éve az enyém, és a kollégiumi szekrények szűkössége sem vehetett rá, hogy megszabaduljak tőle. Ritkán veszem fel ugyan (ősszel meg tavasszal szokott előkerülni, tavaly ősszel pedig a bokám miatt egyáltalán nem hordtam magasabb sarkú cipőt), de eszem ágában sincs kidobni vagy elajándékozni. Még Mamától örököltem.

Ma kicsikét megcsúsztam a posztolással, éppen rendet próbálok rakni (kint is, bent is, fejben, gépben, szekrényben), hajat robbantani hajszárítóval, miegymás. Mint látható, úgysem maradtatok le semmi érdekesről.

(Ezt a gatyát is kiselejtezem. Az otthoni holmiknál is meg kell húzni valahol a slamposság határát.)

Ma reggel óhatatlanul is eszembe jutott az az ősöreg vicc, hogyaszongya

– Anyu, a nagymama is jegesmedve volt? – Igen, kislányom. – És a dédmama is jegesmedve volt? – Igen, kislányom. – … MÁRPEDIG ÉN AKKOR IS FÁZOM!

(SK: a kötényruha meg a csíkos póló. És nyuginyugi, nincs szándékomban kimenni a házból.)

A mai napot gyakorlatilag pizsiben meg kis puha zokniban fogom átfetrengeni, és lazulni meg nyújtózkodni tanulok a macskától.

(SK: az elragadó csíkos hálóing az elragadó gyűrődésekkel együtt.)

Ma speciel rövid ruhát szerettem volna venni – délben tanítás, este buli, már meg is volt a jelöltem a szekrényben. Ehhez képest megint itt vagyok egy földet seprő izében. Tegnap este, mikor végre hazavánszorogtunk, az a sötét, büdös, bosszúálló dög, aki általában a “drága kis cucu” névre hallgat, és az egész napot kényszerű szobafogságban töltötte, csak azt várta meg, hogy hálóingbe öltözzek, aztán ráugrott a lábamra, és seperc alatt úgy összekarmolt és -harapott, hogy csillagokat láttam.

A férjem szerint most úgy nézek ki, mint aki a lábszárába lövi a heroint. Hát ezt mégse vihetem emberek közé.

(SK: az alsó ruha, a felső húzásai, plusz a sapka. Ez utóbbit persze majd csak este veszem fel, mikor éppen hazafelé bóklászom, de miért kíméltelek volna meg tőle titeket, ugyebár.)

Újabb sárkányhentelő nap várható. Igaz ugyan, hogy technikailag már mindenkit kinyuvasztottak, akit ki lehetett (igen, a sárkányt is), de ez az adott költészetben nem jelent semmit: még ajvékolnak és temetnek pár éneken keresztül.

(Hányaveti kifejezésmódom természetesen a meghatottság leplezését szolgálja. Csak rám kell nézni.)

Megyek tanítani.

A télből-tavaszba szekrényrendezés ezúttal azt eredményezte, hogy szépen nődögél az “ezt soha többé fel nem veszem” kupac. Egyúttal persze nő az “adjunk neki még egy esélyt, majd azután döntsünk a sorsáról” kupac is, szóval mostanság még a szokásosnál is szedett-vedettebb leszek, bocs.

Ez a szoknya most kapta meg az utolsó esélyét, és a képet elnézve, ő is a selejtezendők közé kerül. Nem elég rövid, nem elég hosszú, túl bő, nincs benne semmi érdekes, ráadásul nemcsak hogy vasalni kell, de felvenni sem szükséges ahhoz, hogy újabb gyűrődéseket szerezzen be magának csak úgy a vállfán fityegve.

Sajnos (nekem sajnos, én szeretem az ilyesféle lábbeliket) a bakancs is az utolsókat rúgja. Még megpróbálkozom a suszterrel, de ugyanazokat a jeleket mutatja, mint a menthetetlennek ítélt csizmám, szóval nem fűzök hozzá nagy reményeket.