Ha véletlenül olyannak látszanék, mint egy ugrásra kész, éber vadállat, az nem teljesen véletlen. Ma délután órákon át leszek összezárva százharminc hallgatóval és egy Margó nevű négyhónapos babával, akinek szintén jelezték eljövetelét. Jövel a kisded, és kéri a tudást, azazhogy az anyja kéri, a kisded pedig jövel, mert nem tud még elszaladni.

Ez így önmagában még nem kunszt, pontosabban nem annyira nagy kunszt, voltam én már ennyi diákkal egy teremben, még ha nem is volt köztük egy Margó nevű kisded. A baj az, hogy mindez a Danubianum nevű épület tizedik szintjén lesz, ahol még nem tudom, hogyan festenek a teremviszonyok, legutóbb még tűzvédelmi ajtók voltak ott és sitthalmok, mindenesetre ez a legfelső emelet az egész kócerájban, és csak ott fér el egyidejűleg százharminc diák (plusz Margó), a lift meg csak a kilencedikig jár. Olyan forgalmi dugókat és havária-helyzeteket vizionálok, hogy ti azt el sem tudjátok képzelni.

Mindehhez csak hab a tortán, hogy az imént döbbentem rá, ma van 9/11. Marha nagy szerencse, hogy nem hiszek az ómenekben. Vagy legalábbis nem nagyon.

A tortához maraschino cseresznye is van a hab tetején, tegnapelőtthöz képest húsz fokot esett a hőmérsék, óráim előtt pedig még találkozom egy óraadó kollégával, aki nem hajlandó megérteni, hogy Nem. Tudom. Felvenni. Félállásba.