Egy kép ezúttal is többet mond száz szónál.
Van nekem befüggönyzött szobám és légkevergető szerkentyűm és lehetőségem arra, hogy ne a kertet kapáljam, de még arra is, hogy hétköznap délben a lábkörmeimet festegessem, és van hitelkártyám és Fapipám internettel meg több kiló fonalam meg még mi nem. Ez mind nem segít azon, hogy nyafogni tudnék, annyira nyomorultul vagyok ebben a melegben, amikor teljesen használhatatlannak és butának érzem magam.
Nyilván ezúttal is bementem a turkálóba, be én.
Újabb staniclinap*, az árgyélusát neki, hozzá pedig a szokott üveges tekintet.
* Innentől kezdve így fogjuk itt hívni az értekezleteket, amikor csak pörgünk, mint majom farkán a stanicli. Hadd mondjam el, ezt se én szerveztem. Viszont az egyik résztvevőn szintén egy pöttyöske volt, ami most engem indokolatlan derűlátással töltött el, mert a jelen helyzetben már én is úgy vagyok, hogy Kedvező Jelekre vadászom, mint egy ezotérika.
Megint ott tartunk, mint az iskolai dolgozatban Toldi Miklós, aki bement a nádasba, és addig ki sem akart jönni, amíg azt a nagyon fontos dolgát el nem végzi.
Ha úgy festenék, mint aki inkább aludna azok a nagyon fontos dolgok helyett, a hiba nem az Önök készülékében van.
A “Bor, mámor, Bénye” még mindig jó. Nagyon.
A képeim nyilván összevissza vannak, de egy borfesztiválban linearitást keresni amúgy is teljesen értelmetlen.
A BMB alatt most már tradicionálisan tartunk egy turistákodó napot – voltunk már Sátoraljaújhelyen, Eperjesen, Kassán, a Megyer-hegyi tengerszemnél, csak győzzük számolni. Ezúttal kissé távolabbra merészkedtünk, és megnéztük Bártfa híres főterét.
Nagyon ajánlom, látni fogjátok, miért.
Alias Mirci. Nem a mienk, nyugi.
Hogy a BMB-ből is mutogassak képeket, tessék, ilyen volt a csütörtök este:
Megyünk borfesztiválni. Ebben a pillanatban nemcsak azt tudom nehezen elképzelni, hogy felhőtlenül élvezni fogom, hanem még azt is, hogy lesz-e még valaha az életben olyan, amikor én szorongás nélkül veszek fel telefont, vagy nyitom meg a munkahelyi levelezést. A kirelejzumát neki, augusztus 16-tól érvényes a tanszékvezetői kinevezésem, legalább addig hagyjanak élni egy kicsit.
Számos okból kifolyólag nincs nagy ingerenciám őtözködési kreatívkodásokhoz se, egész végig pöttyöskékben leszek, slussz.
No de azért sütöttem négy tepsi kenyérrudacskát, hadd legyen mit majszolni a borok mellé.
A következő napokban a szokott hektikus posztolási programmal számoljatok, mert vagy lesz wifi, vagy nem.
Annak mindig szórakoztató következményei vannak, amikor lefekvés előtt hajat mosok.
A továbbiakban nem sok szórakoztató dolog várható, nekem például fel kell forgatnom a fél lakást, mert valahová elhánytam az egyetlen olyan nyári sapkámat, amit bele tudok hajtogatni egy táskába, és holnap megyünk Erdőbényére…
Anyósomék tegnap utaztak el öszves unokájukkal egyetemben Velencébe, nekem meg, bevallom, április óta vannak időnként “menjünk vissza Toszkánába, és maradjunk is ott” rohamaim, így hát különösképpen mulattató volt tegnap este lemenni a városba, ami pillanatnyilag épp egy filmforgatás díszlete – gondolom, már kitaláltátok, hogy Olaszországban. Nyilván a lehető leginkább vicces módon, mű-narancsfákkal és ál-feliratokkal, plusz rengeteg hamis plakát meg cégjelzés, de közben azért mindaz, ami a kamera látószögén kívül van, marad olyan, amilyen. A képtár például öt méter magasáig felismerhetetlen, azon felül viszont pont olyan, mint volt.* Itt-ott sajtos- és kenyereskocsik álldogálnak, amelyeknek a valószerűségéről nem tudok szavatolni, nem jártam Dél-Olaszországban, de pont úgy néznek ki, mint ahogy egy Hallmark-film nézői elképzelik a bályos Szicíliát.
A filmről persze nem tudunk semmit, de azt hiszem, elég jó helyen tapogatózhatok a Hallmark csatorna környékén, nem egzisztencialista drámát forgatnak itt a látványból ítélve, hanem valami limonádét. A turisták valószínűleg enyhén összezavarodva távoznak, a helyieknek viszont szeme sem rebben. Volt ez a város Montmartre is – meg tudom mutatni azt a sikátort, ahol a gyilkos, akit Maigret el akart kapni, háromszor is végigkergette a potenciális áldozatot. Mert a valóságban túl rövid volt a sikátor, azér.
Úgyhogy nyilván hoztam nektek fotókat is, tessék.
* Romos. De egzotikum nélkül. Csak olyan otthonosan. Nem voltunk a városban jó gyerekek, no, nem a megfelelő polgármestert választottuk meg, mindezt pedig visszaeső módon, úgyhogy már öt éve visszatartják az amúgy megítélt támogatást annak a szerencsétlen épületnek a felújítására, ami persze a főtéren van, és kikerülni sem lehet.
Reggel értekezlet, délután Budapest. A tekintetem még az értekezlettől üveges, a délutánom már nem tartogat (remélhetőleg) semmiféle atrocitást. Én legalábbis nem tervezek ilyesmivel.
Az mondjuk abszolúte jellemző rám, hogy épp akkor öltözöm barbibabának, amikor értekeznem kell, de eszi, nem eszi, ezt kapja. Legalább a pink tornacipőimet nem látta senki a Teamsen.
Ennek önmagában nem lenne nagy sportértéke, de idén nyáron ez volt írd és mondd a második sütemény, amit sütöttem. De annyira ám, hogy egész június-júliusban nem volt példa arra, bármi édesért bedurrantsam a sütőt.
Ki nem fogjátok találni, hogy mi volt az előző sütemény. Úúúgy van, egy másik rebarbarás morzsapite, a fotódátum tanúsága szerint még május 26-án.
Szép keretes történet ez, hehh. Ezúttal viszont fagyi is volt hozzá. Azt már nem én csináltam.
Főként a kedvem az, mert a napocska, ha homályosan is, de azért dolgozik azon, hogy ma sem ússzuk meg egyetlen zuhanyzással. Engem viszont annyi minden nyomaszt már előre, hogy az szinte nevetséges, de hát mi mást tehetnék, már most arról kapok leveleket, mit kell majd csinálnom jövő áprilisban.
Legalább a paplanruhám szép színes, no.
Én tényleg nem dobok ki semmit se. Ezekben a párnákban nem volt új alapanyag egy szál se, reciklálatlan és hulladékmentetlen elem is csak a cérna meg két húszcentis cipzár a hátoldalukra.
Innen indultunk pedig:
Amikor már annyira elfogy horgolás közben egy gombolyagból a fonal, hogy csak két-három méternyi marad belőle, azt felhorgolom rozettának, ami pedig még arra sem elegendő, azt “egyszer kelljen, s jó, ha van” felkiáltással félreteszem a többiek közé. A piros anyag abban a kupacban volt, amit Icától kaptam legutóbb (ő az a barátnőm, aki kabátszabászati hulladékokkal szokott megörvendeztetni, és néha más maradékok is bekerülnek a pakkba – ez eredetileg valamilyen ruha vagy könnyű kosztüm anyaga lehetett), és a hátlapot ugyan abból az igen pofás brokátféléből ütöttem össze, amit ezer éve vettem igazi anyagboltban, de az a darabja, amiből a jelenlegi hátlapokhoz nyesegettem, az valamikor régen asztalterítőként fungált nálunk. (Valaki tehetségesen leette, kimoshatatlanra. Most a foltokat kerülgetve párnahuzatok hátlapjai lesznek belőle, amíg van mit farigcsálnom.)
Ha viszont azt a kérdést tennétek fel, hogy nem volt-e fontosabb dolgom – de igen, lett volna. Éppen ezért csináltam inkább ezt.
Nu, ezen a héten csak akkor hagytam el a város határit, amikor a budakalászi OBIhoz döngettünk el Emesében, úgyhogy gondolom, ez úgyse számít. De hát mint tudjuk, én még akkor is találok fotótémát, ha a telekhatárokat se hagyom el, nemhogy a várost. Galéria!
Olyan viharra álló időben vonultunk le a piacra, hogy csak a leginkább lehordott tornacipőmet mertem megreszkírozni hozzá, ha esetleg bokáig érő vízben kellene visszabaktatnunk.
Ezúttal ugyan megúsztuk, de továbbra is szél van, és úgy gyönnek-mennek a felhők, hogy öröm nézni. Látjátok?
Majdnem pontosan ötéves jubileumát üljük annak, amikor én kivettem a könyvtárból egy horgolós könyvet, oszt olvasóim segítségével megtanultam, hogy a nyimnyámba készül a reliefpálca. (Köszi még egyszer, Maris!) Hogy előre lelőjem a poént, az akkor horgolt négyzetecskék azóta is várják, mi legyen velük, cserébe van most itt nekünk kettő ilyen:
Valójában az egész a toszkán dombok között kezdődött, ahol egy csendes délutánocskámon elővettem a hobbiszatyrom, és nekiláttam kísérletezni ugyanazzal a négyzettel meg a reliefpálcákkal.
Aztán miközben a napok múltak, Mackó a seggét süttette a verandán, Pamela takarított, és én éltem a dolce far nientét, ezek történtek:
Volt nekem luxy élet, na. És akkor még varrógépem se volt, kézzel varrtam mindent, mint az állatok.
Ahogy a vége felé tötymörögtem a fonalkészletnek (látjátok, az utolsó fotón már egy cipősdobozban elfért a szajré), az jutott eszembe, hogy ugyanezt a reliefpálcás marháskodást sorokban is meg lehet csinálni, nem csak négyzetekben, és a maradékok feldolgozásának szellemében tovább munkálkodtam. Fotódokumentáció erről is van, de azért nem teszem kirakatba. Ja, de mégis.
Az első képen azok ott a horgoláson a La Casina kulcsai meg egy csomag karabiner, a másodikon pedig gyönyörűen látszik, hogy olyan lett ennek szegénynek a széle, mint az ökörhugyozás. No problem, nekem továbbra is van majdnem mindenre megoldásom. Meg egy csomó horgolt rozettám. Meg hímzőfonalam is. Ezek viszont már itthon kerültek bevetésre, mert a hobbiszatyor tartalma kimerítő volt ugyan, de véges.
Bezzeg itthon, van itt minden.
Értelmetlenül sok időt öltem bele, az már biztos – látjátok, hogyan fest a visszája. Most viszont már végre kész vannak mind a ketten, sálálá.
Ezek után valamikor persze sort kellene keríteni az öt éve gyártott négyzetekre is. Meg azokra a türkizkékekre, amik a jelen bejegyzés második fotóján agnoszkálhatók. Azt már tudom-forma, hogyan kerülnek párnahuzatra,
addig viszont elég sok víz fog lefolyni az Arnón, a Dunán, de még a Bükkös patakon is.
A heti bevásárlásaink egyre hülyébbek, ma például a szokásos emberétel és macskaétel mellé beszereztünk egy macskaétel-adagolót (majd mesélek), meg két 210 centi hosszú bambuszkarót (erről meg pláne).
Kicsit felforgattam a szekrényt, mert már kezdett kifejezetten röhejessé válni, hogy automatikusan valami pöttyöskét akarok felkapni, amikor menni kell valahová, úgyhogy előrántottam ezt a csíkoskát. Nos, azt hiszem, el fognak válni az útjaink, mert ugyan nincs semmi baja, de már nem érzem magam komfortosan benne, márpedig egyre kevésbé van türelmem az olyan ruhákhoz, amikről az az érzésem, hogy állandóan igazgatni kell.
És eljöve a vakáció utolsó hava, ami azért nem igaz, mert az előző hónapban is folyton zargattak valamiért, és most is olyan leveleket kapok, amik miatt végig kell turkálnom az internyét, mi a nyavalyát jelent a lengyel felsőoktatási rendszerben a Long Cycle Studies. (9-12 féléves MA képzést, ha esetleg tudni akarjátok.)
Gusztushúsz után így is, úgy is be kell rúgnom a munkaügyi körbeciklit, és addig is még meg kell írnom egy tanulmányt, de legalább eközben el kéne mennem Erdőbényére meg Zebegénybe, és legalább nyomokban úgy érezni, hogy ez valami vakáció-féle volt, de nem hagynak. Én nemtom, legalább ilyenkor úgy el tudnék vacakolni a hobbijaimmal, de sajnos mások még most is pörögnek, mint majom farkán a stanicli.
Na akkor most kimosok két gépnyi holmit, aztán elvonulok a hobbijaimmal vacakolni, ott egye meg ezt a majomházat a fene.
 | mák - Jóleső Január 2026/1 –… |
 | Vég Anett - Jóleső Január 2026/1 –… |
| Vég Anett - 13/123 – Mos |
| mák - Adventi dekkolás 2025/7… |
| Vég Anett - Adventi dekkolás 2025/7… |
Minden nap más - mindennap más 