Majdnem pontosan ötéves jubileumát üljük annak, amikor én kivettem a könyvtárból egy horgolós könyvet, oszt olvasóim segítségével megtanultam, hogy a nyimnyámba készül a reliefpálca. (Köszi még egyszer, Maris!) Hogy előre lelőjem a poént, az akkor horgolt négyzetecskék azóta is várják, mi legyen velük, cserébe van most itt nekünk kettő ilyen:

Valójában az egész a toszkán dombok között kezdődött, ahol egy csendes délutánocskámon elővettem a hobbiszatyrom, és nekiláttam kísérletezni ugyanazzal a négyzettel meg a reliefpálcákkal.

Aztán miközben a napok múltak, Mackó a seggét süttette a verandán, Pamela takarított, és én éltem a dolce far nientét, ezek történtek:

Volt nekem luxy élet, na. És akkor még varrógépem se volt, kézzel varrtam mindent, mint az állatok.

Ahogy a vége felé tötymörögtem a fonalkészletnek (látjátok, az utolsó fotón már egy cipősdobozban elfért a szajré), az jutott eszembe, hogy ugyanezt a reliefpálcás marháskodást sorokban is meg lehet csinálni, nem csak négyzetekben, és a maradékok feldolgozásának szellemében tovább munkálkodtam. Fotódokumentáció erről is van, de azért nem teszem kirakatba. Ja, de mégis.

Az első képen azok ott a horgoláson a La Casina kulcsai meg egy csomag karabiner, a másodikon pedig gyönyörűen látszik, hogy olyan lett ennek szegénynek a széle, mint az ökörhugyozás. No problem, nekem továbbra is van majdnem mindenre megoldásom. Meg egy csomó horgolt rozettám. Meg hímzőfonalam is. Ezek viszont már itthon kerültek bevetésre, mert a hobbiszatyor tartalma kimerítő volt ugyan, de véges.

Bezzeg itthon, van itt minden.

Értelmetlenül sok időt öltem bele, az már biztos – látjátok, hogyan fest a visszája. Most viszont már végre kész vannak mind a ketten, sálálá.

Ezek után valamikor persze sort kellene keríteni az öt éve gyártott négyzetekre is. Meg azokra a türkizkékekre, amik a jelen bejegyzés második fotóján agnoszkálhatók. Azt már tudom-forma, hogyan kerülnek párnahuzatra,

addig viszont elég sok víz fog lefolyni az Arnón, a Dunán, de még a Bükkös patakon is.