Amikor egy februári reggelen a busz felé haladvást kibicsaklott a jobb bokám, vajmi kevéssé számítottam arra, hogy pontosan ugyanez történik meg majd velem egy júniusi reggelen is, ugyanazzal a bokával, mégpedig majdnem pontosan ugyanott, csupán két méterre az előző bűntény helyszínétől. Ha ez egy állandó trend része lesz, hát nem tudom, mit csinálok. Egyetlen vigaszom egyelőre, hogy a jelek szerint az ízületeim gyengék, de lazák is: estére már csak annyi maradt a balesetből, hogy az egyik bokám két centivel vastagabb a másiknál, értelemszerűen az, amelyik kicsuklott alólam. Fájni is csak igen mérsékelten fáj. Ez némi bizakodással tölt el egy olyan napon, amikor egyébként is fájni fog nekem az élet a délutánig tartó államvizsgáztatás alatt.

Nyilván a cipő kiválasztásával kellett a legtöbb időt eltöltenem a mai áutfitnél, merthogy olyan kellett, ami nem bántja a bokicámat. Cserébe a hajam meg se szárítottam, úgyis megszárad a buszon, amíg odaérek Esztergomba.