Úgy vagyok kissé, mint az atyafi, aki először megy városba, aztán csak álmélkodik, hogy a városi emberek is a szájukkal esznek és a fenekükkel finganak, nem fordítva. Van ebben az ambianszban, ahol most fészket raktunk, egy csomó viccesen megtévesztő elem – bizonyos dolgok roppantmód ismerősek, mások pedig teljesen idegenek, és a kettő mintegy átmenet nélkül váltja egymást.

Hadd adok erre egy igencsak kézenfekvő példát. Most már nagyjából összeállt, hogy milyen a mi kulipintyónk, nem? Ha a bejáratától nézek előrefelé, ezt látom:

Oké, ezt tegnap láttam, amikor hétágra sütött a nap, most éppen esik az eső, úgyhogy nem megyek ki újra lefotózni, de elhihetitek: még mindig ugyanúgy fest, csak vizes. Kicsi lugas, a kőperemes kertben néhány növény, egy kis csupáltforma zsálya meg rozmaring is van, lefelé pedig némiképp roggyant szőlőtőkék ácsorognak. Mintha el sem hagytuk volna Szentendrét, max. felmásztunk a Kőhegyig.

Ehe. Nos, a nappalink falán van ez az ablak,

mögötte pedig ez.

Rozi csak néz, mint a moziban. Pláne, hogy a kaktuszok mögött mintha megint teljesen normálisnak tűnne a táj (leszámítva persze a bambuszrudakat*),

és ez így is van,

de hoppá, mintha lenne ott hátul egy épület, nézzük csak.

Ehe.

* Azokra majd még visszatérünk. Nem konkrétan ezekre ott, de a bambuszról beszélni kell, azt nem hagyhatom ki az Il Palmerinóban. Látjátok a legutolsó fotón a szőlőkarókat? Na az is mind bambusz.