Ha nem ismernétek az idézet helyét: ez egy székely népmese az ostoba asszonyról, aki megtalálta a férje dugipénzét, aztán vett belőle egy csomó tányért meg bögrét meg miegymást: Felrakta azokat a polcra körbe-körbe, de egy kis csupornak nem jutott hely, hát felszólította a többieket, hogy “Férkőzzetek, tángyérok, hadd férjen el a kicsi csupor es!” A tángyérok persze rá se hederítettek, így végül az ostoba asszony haragjában egy furkósbottal addig verte őket, amíg darabokra nem estek, és így már jutott hely a kicsi csupornak es. Meg egy csomó tángyércserépnek, persze.

Én nem akartam eljutni ebbe az állapotba, de kezdtünk közel kerülni hozzá. A tángyér- és csuportartó felső szekrényünk már így festett, ni:

Nyilván még elfértek. Sajna csak úgy, hogy egyes tángyérok és csuporok, akiknek szintén itt a szekrényben kellett volna lennie, a mosogatóban voltak koszosan, meg az asztalon tisztán meg a konyhapulton vegyes állapotban, meg még hol nem.

Hát ez így nem maradhatott. Különösen azért nem, mert ezt a szekrényt gyakorlatilag a lakással vettük át, mielőtt még bármi más bútordarabunk lett volna, és ez vala 1999-ben. Én meg azóta nem nyúltam hozzá ezekhez a szekrényekhez, mármint szétverem-összerakom értelemben nem, mert a polcokat néha letöröltem, de még annyi eszem se volt, hogy esetleg átrakjam egy szinttel feljebb vagy lejjebb. Különben is, valójában annál radikálisabb változtatásra volt szükség, mint a feljebb-lejjebb, ugyanis tárhely még volt ugyan, de nem volt eléggé kihasználva, ergo újabb polcok kellettek bele, de nem huszonöt centi mélyek, mint eddig, hanem… á, egyszerűbb, ha megmutatom, mit csináltam vele.

Először is, deszkák. A pincében mindig van pár jobb napokat látott deszka, amiket apósom “egyszer kelljen, s jó, ha van” jelszóval elspájzol. Apósom se jobb nálam, no. Mindenesetre most felhoztam egy 15 centi széles meg egy 10 centi széles darabot, aztán ahoj neki a fűrészgéppel.

A szélesebbikből egy 56 centi hosszú darab kellett a duplaszekrénybe és egy 36 centi hosszú az egyajtósba, a keskenyebbikből csak az egyajtósba jutott, mert a fűrészelés előtti deszkadarab is csak egy negyven centi hosszú darab volt. “Abból élünk, amink van”, határoztam el, mert nekem most speciel semmi kedvem elmászni plusz alapanyagokért, különben is gyalogbékának lenni szívás, az OBI kocsival tizenöt perc, tömegközlekedéssel meg több mint egy óra, és a HÉVen valószínűleg rondán néztek volna rám, ha ott egyensúlyozok egy deszkával. Nix egyensúlyozás, maradunk az itthoni készleteknél.

Mint például a festék esetében is. Amióta a szopornyica ideje alatt vettem pár kübli festéket, az áruk egyharmadával megnőtt, aujnye. No de itthon van még.

Ez amúgy ugyanez a festék, mint a konyha és az étkező közti polcokon, csak itt most ilyen érdekes fényviszonyok vannak. Hé, járhattatok volna rosszabbul is, a festés nagy részét az éjjeli felkuvik idején végeztem.

Festék megszáradt, oké. Akkor most fúrógép,

“az X helyén találni meg a kincset!”, meg a szokásos páncélpöcikék az Ikeából.

Éés, tadááá!

Sőt, TADÁÁ!

Mégdesőt: TADÁÁÁÁÁÁÁ!!!

A korrektség kedvéért csak azt raktam vissza, amit kiszedtem, hogy láthassátok az eredményt. Az akció nagyrészt terveimnek megfelelően alakult, bár a Szilágyi bögréknek ki kell találni egy méltó tárolási módot, azokból ugyanis egyre több van a házban, és csak zsufiban férnének el egymás mellett.

No problemo, majd azt is megoldom. Most viszont elmosogatok, hogy végre berakhassam a szekrénybe az összes tángyérokat.