Van egy olyan gyanúm, hogy a vegán cipő tud arról, én húst is eszem (sőt, a sztéket véresen), mert tegnap sunyin megrágcsálta a jobb bokicámat, nesze neked bosszú a pipikért, bocikért és röfikért. Persze, ha jól meggondoljuk, ezzel a vegán cipő is adott magának egy pofont, mert ha valaki (vagy valami) nem eszik húst, akkor embert ennie is tilos, úgyhogy én győztem, sálálá.

A tegnapi nap nem csak a cipő miatt volt mérsékelten rózsás, bár ezúttal csak egy hallgató kapott pánikrohamot, ő is csak azután, hogy végzett a vizsgával. Természetesen ez is egy olyan példány volt, akiről azt emelték ki a zárótevékenysége kapcsán, hogy mindvégig marhára nyugodt volt, és egyáltalán nem zavarta, hogy a gyerekek kezdetben nem akarnak kooperálni, hanem addig-addig mondta nekik, mit csináljanak, amíg végül megcsinálták. Komolyan nem értem, három évig látják rólunk, hogy nem eszünk embert, aztán végül mégis úgy néznek ránk, mint a kanilábokra, pedig tegnap sem mi voltunk azok, hanem a cipőm.

Ma már nincs jelenésem odabent, de még nincs vége a hepajnak, holnap még dolgozatot íratok. Legalább az államvizsgák lejártak, na. Fogalmam sincs, mi a nyavalyát lehetne kezdeni annak érdekében, hogy a diákok ne így éljék meg az egészet – talán összeeszkábálok valamelyik folyosósarokba egy minioltárt Cupertinói Szent Józsefnek, aki a diákok és vizsgázók védőszentje. Meg a pilótáké és űrhajósoké. Meg az értelmi fogyatékosoké is.

Ez így együtt most valahogy elég mélyértelmű árukapcsolásnak tűnik, hm.

Mielőtt viszont minioltárok ácsolására adnám a fejem, felragadom kis kosaram, és elmegyek a szerdai piacra. A RK kilfeldi vendégeket hívott, akiket érdekel a magyar konyha, mi meg azt találtuk ki végtelen eszünkkel, hogy tökfőzeléket adunk nekik fasírttal. Úgyhogy én most elmentem cukkiniért, majd gyüvök.