Ez most egy piszok nad calász, a kép még tegnapi arról a pillanatról, amikor agyunk kiszellőztetése érdekében lementünk lődörögni egyet a városba. Ezt a pillanatot persze sok további pillanat előzte meg, készülődések halomszám, én például fél órával előtte már felterítettem magamra az ötvenes faktorszámú anyámkínját, és ez innentől kezdve minden “kimegyekaházból” pillanat előtt így lesz, hozsánna. Gondolom, látjátok rajtam a rendkívüli lelkesedést: minél hatékonyabb az a szar, annál nehezebb felkenni, és utána is ragad, mint a degett*.

Miután egy csomót gimnasztikáztunk Erikkel a fekete ruhán, aminek túl mély a nyakkivágása** végül annyiban maradtam, hogy hű fércszedőm segítségével kiszedem a nyakából a tescós márkajelzést, és felveszem fordítva, mármint hogy az eleje lesz hátul. Így már oké. Az ujjak persze most is idegesítenek, meg az is, hogy nincs zsebe!, de lehet, hogy következő lépésként majd az ujjakat nyissz, plusz más merényletek (zseb!).

Majd.

* Archaikus kifejezés, régi jelentése “zsír”, valamivel frissebb jelentése az én nyelvjárásomban “büdös, ragacsos kőolajszármazék”.

** Próbáltatok gumírozott anyagra gumírozatlan csipkeszegélyt applikálni? Ne próbáljatok.