Csimbumm cirkusz, világszám! Van egy halvány gyanúm, hogy ezzel egy hosszú sorozatnak sikerült megágyazni, már persze ha továbbra is lesz majd olyan kártyajárás, amikor rá tudok szánni másfél napot egy eská előjegyzési naptár legyártására. A meló meglepően egyszerű volt, bár persze szokás szerint nehezítettem magamnak rajta – de ne vágjunk a dolgok elébe.

Itt hagytuk abba, ni, amikor eldicsekedtem az aranyozott Van Gogh-os washi szalagjaimmal (melyekről azóta megtudtam, hogy van magyar nevük is, miszerint dekortapasz. Igen hülyén hangzik, úgy vélem.)

Utána azért, bevallom, egy kicsit magamba szálltam, ami esetünkben rendszerint azt jelenti, hogy a végeredmény másképpen lesz tarka, mint az eredeti opcióban. Nyilván ezúttal is ez történt, de a dekortapaszokat szendén visszatettem a polcra, aztán megnéztem, hogyan robbanthatnám le az aranyozás nagyját a noteszről.

Én az ilyesmit először mindig körömlakk-lemosóval kezdem, mert ami le tudja szedni a Trinát Unitopot, amihez megszáradt állapotában nitrohígítót ajánlanak, az tudhat valamit. Tudott is.

Itt-ott hagytam egy kicsit mutatóba, de a feliratokat úgy leszedtem róla, mint a huzat. Good riddance.

A következő állomásról is kaptatok már tegnap egy pillanatképet, de most elaborálom. Erről van szó, ni:

Attól, hogy a dekortapasz meg az aranyozás kiment a képből, Vincent még maradt. Sőt.

Van Gogh 1888 októberében Arles-ban egy Sárga Ház nevű épületben lakott a Place Lamartine 2. szám alatt, és éppen nagy lelkesedéssel készített elő egy vendégszobát Gauguin számára, a saját hálószobája mellett. Az utóbbi egy fura trapéz alakú helyiség volt, tarka, mint a papagájsegg. A fivérének, Theónak írt levelében részletezte is, hogy a falak lilák, a székek vajsárgák, a padló ződ, az ágytakaró meg cinóbervörös, és ha ezt majd egyszer megfesti, csakis fehér keretben tudja elképzelni, mert fehér színű cucc egy árva darab sincs a szobában.

Nincs abban semmi meglepő, hogy Van Gogh, mint általában a kreatív népek, az egyik projektből (a vendégszoba előkészítéséből) egyszer csak átpottyant egy másikba, a saját szobájának megfestésébe. Három különböző változatot is készített ebből, és azokat a képeket én mindig nagyon szerettem. Ezt még tudnám részletezni, de most inkább azt nézzük meg, amint nagy tisztelettel ugyan, de totáliter széjjelvertem az Arles-i szoba, 1888-at, mint a pinty.

Az egészet persze nem én kezdtem, hanem az amszterdami Van Gogh Museum, akik a gyerekekre is gondolnak, például kifestőkkel. Ha ők megengednek maguknak ekkora blaszfémiát Hollandia legjobb, a világnak pedig 24. legjobb múzeumaként (2018-as adat), akkor valójában én csak tiszteletreméltó tradíciókat követek. (Megjegyzem, erről még nekem fogalmam sem volt, amikor a Vajda Lajos-kifestő első tervein kezdtem ábrándozni. Nagy szellemek találkozása, hah.)

Az Arles-i szoba kifestőjének egyik változatával kezdtem bűvészkedni a ledes rajztáblán. Ha gondosan megfigyelitek a fenti fotón látható képecskéimet, észrevehetitek, hogy valójában egyik sem “kiragadott részlet”, nem pontos másolata az adott saroknak: egyes elemeket kihagytam, másokat áthelyeztem, a széket elfordítottam, felraktam az asztalra egy plusz kancsót stb. Ha még játszom ilyet, ennél is keményebben nyúlok majd bele, mivel ez a kollázstechnika kifejezetten elkezdett érdekelni, de ezúttal szigorúan tartottam magam ahhoz, hogy előjegyzési naptárat gyártok, mielőtt én is kikötök valahol levágott füllel vagy tudomisén.

Úgyhogy elővettem a filctollaimat.

A cetlin egy előzetes paletta látható – nagyrészt tartottam magam hozzá, de néhol lettek végül eltérések ugyanazon a színskálán belül. Merthogy én ezt terveztem megvalósítani, ni:

Előtte a controlfreakek szép szokása szerint leszámoltam és bejelöltem mindet, aztán persze ezt mind ki kellett radírozni, aztán felporszívózni azt a ménkű sok radírvucnit, grr. Az augusztust összesen öt lappal váltottam ki, minden hétre egyet szánva, mert a naptáraim általában az oktatás köré szerveződnek, mint ebben a kupiban minden (még ha ez nem is mindig látszik), és az augusztus nagyrészt egy fekete lyuk. Így éppen elegendő lap volt a noteszben, bár ebben sokat segített, hogy januárra csak kettőt szántam, igaz, azok máris dugig tele vannak. Jövőre, ha kitart a lendület, ezt is át kell majd gondolnom, hány lapos notesszel dolgozzam és milyen beosztásban, de az a jövő, a jelen meg most van itt ni.

Miután mindent beírtam, beszámoztam meg más anyámkínják, visszatértem az arles-i szobához, mármint az általam széthentelt változatához, mert én ezeket a képecskéket afféle hónapkezdő vignettánek szántam, mégpedig az adott hónap felirataival harmonizáló színekben. Logikus, nem?

A színválasztás mellett az is meglehetősen tudatos döntés volt (hadd magyarázom a bizonyítványt, léccilécci), hogy lábbal tapodtam a hagyományos árnyékolási szabályokat. Olyanokra gondolok, hogy “bútorok mögött mindig sötétebb, sarokban mindig sötétebb, elöl minden élénkebb, mint a háttérben”. Az Arles-i szoba éppen azért különleges, mert egyidejűleg mutat be egy egészen eltúlzott perspektívát (nézzétek csak a padlóléceket vagy a két egyforma szék közötti méretkülönbséget!), mindezt viszont jóformán árnyékolás nélküli, összefüggő színfoltokkal teszi. Ezért is olyan logikus választás kifestőként. Én a “verjük szájba a perspektívát” más megközelítését választottam, de a koncepció ugyanaz (bár itt most visszavehetnék kicsit az arcomból, neszpá).

Így néz ki egy hónapkezdő vignetta a véglegesített változatában:

Egyszer majd nagyok leszünk, profik és ügyesebbek, de most egyelőre mondjuk azt, hogy a konszepszijo jó, az előjegyzési naptár használható, és a többit majd a jövőben kitaláljuk, hogyan legyen.

Esetleg morogva keresünk magunknak egy újabb naptárt a Paperblankstől. Meglátjuk.