Ismeritek azokat a női öltözködést tanácsadó akármiket, legyen az blog vagy újságcikk vagy instafiók, ahol mindig megmondják a tutit, hogy egy igazi nőnek két ujjnyival a bokacsimmája szára fölött kell végetérnie a nadrágja szárának, egy jól szabott sötétkék zakó igazi alapdarab, és munkába igazán sikkes, de kulturált megjelenést biztosít egy pár nude színű platform pömpsz? Na ott szokták elmondani azt is, hogy minden igazi nő ruhatárában van egy pöttyös blúz.

Hadd mutatom be az én ruhatáram pöttyös blúzát.

Igen, a mai napot lényegében pizsiben óhajtom abszolválni, mert most még megtehetem. A világ egyre nagyobb svunggal kavarja a málnaszőrt, hirtelen kinőtt a földből egy februári egyhetes munkaprogram, aztán persze fél nap alatt átkerült egy másik hétre, jövő kedden tanszéki értekezlet és a tantervi hálókon való újabb vacaklások várhatók, ráadásul a szakdolgozóimat is össze kéne fogdosnom, mert megint eltűntek.

Mindehhez éjjel érthetetlenül horrorisztikus marhaságokat álmodtam: be kellett épülnöm valami földalatti klubba, ahonnan ki kellett volna menekítenem egy libát, mert a milliomos anyukájának elege lett a zsarolásból. Az egész valahol félúton volt egy Raymond Chandler-történet és egy közepesnél rosszabb FPS zombijáték között, mindenki úgy festett, mintha a harmincas évek Los Angeleséből köpték volna bele az álmomba, de aztán jöttek a meghipnotizált verőemberek, akiket egy hordágyra szíjazott polipfejű kómás boss irányított az agyhullámaival, ezeket pedig csak úgy tudtam leállítani, hogy rovarirtót fújtam az arcukba, amitől leolvadt róluk a hús. Természetesen mindez a megfelelő hangkísérettel.

Pizsinap. Juszt is.