Úgy érzem, kezdem visszanyerni az itthon-őtözködős modzsómat. Elég nyilvánvaló volt, hogy betegeskedik néhány hete, de egyrészt túl kedvesek voltatok, hogy szóvá tegyétek, másrészt meg, gondolom, továbbra sem főként az én csámpás lábaim, hanem egyéb kontentek miatt jártok ide. Az egyéb kontentek is kedvesek, gondosan elfedik, hogy valójában kiveszett az őtözködésemből a fantázia meg a lelkesedés, vagy legalábbis abból a részéből, amit itthon abszolválok. Mindezek után viszont teljesen meglepő lökést adott a kedden turkált ruha, amit tegnap hordtam, és amiből akarok többet is, mégpedig most. Nyilván van hozzá anyag meg kellő öszvéri makacsság is, hogy ezt végrehajtsam, de épp itt nyígtam, hogy már ott ül a Bűnök Barlangjában harmincöt befejezetlen projekt, és a kupi miatt valójában nem tudom befejezni egyiket se.

Nem hiszem, hogy meglepődnétek: a ruhavarrás előre rukkolt a listán, de még így sem tudta leelőzni azt a projektet, ami nem szerepelt a jelzett harmincötben, de még homályos elképzelésként se, viszont tegnap már elővettem hozzá a fűrészgépet, a fúrógépet, a bútorfestéket, majd szándékosan kizártam Pocit a vendégszobából, egy későbbi mozzanatban viszont véletlenül bezártam Macit ugyanabba a vendégszobába. (Mindenki jól van, és a sarokba se kakkantott be senki. Gondoltam, ezt megjegyzem.)

Zajlik, na. Erről a zajlásról természetesen még ma kaptok beszámolót, mert ezúttal olyan gyors voltam, mint az olajozott villám, és ez az olajozottság remélhetőleg kitart addig, amíg végigjátszom az asztalom körül a muhi csatát, de az mindenképpen sokat segít, ha még meg is ígérem. Megyek is összetrombitálni hadaimat.