Sok kicsi sokra megy, aszongyák, úgyhogy most gyorsan beblogolom azt a kicsit, amit már hetek óta meg kellett volna csinálnom, de csak ma adódott rá idő.

Én kéremszépen eltörtem a sótartót, ami eleve egy úgynevezett kemping-sótartó volt, valószínűleg még a nyolcvanas-kilencvenes évekből, szép ronda műanyag, a fedele már régen elveszett valahol. Azóta az ablakpárkányon spájzolt sózacskóval bűvészkedem, de ez tarthatatlan volt, mert azért mégiscsak legyünk igényesek legalább annyira, mint egy négytagú család, akik Lada Szamarával utaznak Burgaszba, a csomagtartóban két tucat sertésmájkonzervvel meg fél kiló vegetával, biztos, ami biztos. Szerencsére kifogyott a RK himalájaisó-tartója (igen, így helyes), és az egész környezetemben ez hasonlított leginkább a döglött sótartóra, épp csak ez még ép volt.

Hát akkor uccuneki.

Oh, yeah. Megint a civilizáció részének érzem magam.

Most már csak sót betölt, fedelet visszapofozza a helyére, főz.