Rengeteg ruhám és kiegészítőm és cipőm meg a folyamatos káosz ellenére én viszonylag jól tudom menedzselni ezt a tohuvabohut. Általában tisztában vagyok azzal, mennyi és milyen cuccal rendelkezem, ezen belül meg melyik holmim hol van, és ha történik is olyan, hogy “nahát, rólad majdnem megfeledkeztem”, abban mindig ott a “majdnem”, vagyis ha három hasonló színű-mintájú-szabású darabot elém tennének, habozás nélkül ki tudnám választani közülük azt, amelyik az én szekrényemben volt. Vagy a mosókonyhában. Vagy valamelyik dobozban.

A lényeg az, hogy ez a rendszer általában éppen szeptember elején dűl össze, amikor rendszeresen fél órákat ácsorgok a szekrény előtt, és nem találok semmit, amit éppen keresek. Ez itt például éppen a negyedik terv rombadőlte után akadt a kezembe. Mit mondhattam volna neki, “nahát, rólad már majdnem megfeledkeztem”.

Mindeközben persze a bolondvonaton ezúttal sincs fék, holnapra rendezvényi pesztraként leszek beugró óvónéni, ez a feladat még kedden szakadt a nyakamba, de kábé tegnap estére állt össze a fejemben, mivel fogom mulattatni a gyerekeket, akikről persze nem tudom, hányan lesznek, mennyi idősek, mi az érdeklődési körük, és legalább az orrukat meg tudják-e törölni egyedül. Megint innan szép nyerni, a kirelejzumát neki.

Majd ha túl leszünk a hepajon, természetesen bemutatom mindazon saját tervezésű mulattató eszközöket, amikkel épp pöszmögök, de addig nem akarom elprüccölni a szerencsémet. Gyerekekkel csinálni valamit (pláne egy ennyire heterogénnek ígérkező bagázzsal) mindig lutri, és én ugyan belefektethetek bármennyi melót, sose tudni, mi lesz a vége.