Általában a vizsgaidőszakok közepén óhatatlanul beköszönt egy nap, amikor afféle limbóban érzem magam: a vizsgák egy része lement, a többi lassan potyogva érkezik, már nincs egészen munkaidőszak, de még nincs persze vakáció sem. Itt állok egy küszöbön, egyik lábam ugrásra kész, a másik meg mélán vakargatja a másikon a szúnyogcsípéseket, és a fejem körül további szúnyogok keringenek büzzögve, kis szárnyas “mit-is-kéne-csinálni-biztos-elfelejtettem-valamit” emlékeztetőkként.

Szúnyog viszont még csak képletesen van, hálistennek, márciusban találkoztam az első és utolsóval. Igaz, annak még mindig megvan a nyoma.