Mint mondtam, tegnap sikerült lepalackoznom az idei termést, lett belőle két és fél liter meg egy kicsi, remek.

A szokásoshoz képest ezúttal narancskarikákat is adtam hozzá (mert nem volt elég citrom a házban, azér – ezek a tragikus, biocitromnak hívott dögök egyszerűen megpenészedtek, amíg én arra vártam, hogy elálljon az eső, és leszedhessem a bodzát).

Háztartásunk és általában vett életünk röhejes oldala viszont akkor mutatkozott meg teljes svunggal, amikor lementem a pincébe, hogy csatos üvegeket vadásszak a palackozáshoz. (Minden csatos sörösüveget elteszünk erre a célra, és a szopornyica alatt bejött a házba jónéhány ilyen darab, például mikor a Folt Kávézó kínjában kiárusította a készletet, mivel nem tudtak kinyitni.) Mindenesetre csatosüveg-vadászat közben ezzel szembesültem, ni:

Az ott középen 2013-as. Semmi baja, de akkor is, kilenc éves. Mit csinálunk mi az életünkkel, hej, ha kilenc év alatt sem ittuk meg. Mindeközben meg én, hacsak valami tényleg nem tojik bele a palacsintába, minden évben lepalackozok újabb két-kétésfél literrel.

Asszem innentől bárki jön látogatóba, letöltünk a gigáján egy adag bodzaszőrt. Esetleg olyanokat is mondunk hozzá, hogy “ach, az egy igen kellemes évjárat, igazán érett savakkal, virágos jegyekkel”. A RK keni-vágja a borsznobéria minden fordulatát, úgyhogy majd a szpícseket rá bízzuk, én meg majd töltögetek. “Még egy kicsit, az nem árthat meg!”