Hello, Darkness, My Old Friend. Ebben a pillanatban Erik mellett a következő csendélet látható:

Helló, Grisette, szia, Asinus, rég láttalak. Üljetek le, érezzétek magatokat otthon.

Tegnap du. leejtettem Lénát, de nem ám csak úgy picikét és puhára – derékmagasságból bucskázott le, és csak a padlócsempe fogta meg. Úgy repültek az üvegcserépkék, hogy öröm volt nézni. Mindezek ellenére éppenséggel működik ugyan, de nem bízok semmit a véletlenre: egy pókhálómintás képernyő, bal felső sarkában nyilvánvaló folytonossági hiányokkal, sose jó ómen.

Na mármost: én nem azért szoktam új gépet venni, mert ráunok a régire. Az asztalon látható csendélet két ketyeréje csak mankóval képes elsántikálni bárhová, vagy még azt se: Grisette csak madzagról hajlandó működni, Asinus pedig időnként plimm-plimm hangokkal jelzi, hogy kapcsolódási gondjai vannak a saját billentyűzetével (konkrétan azt szokta mondani, hogy ismeretlen eszközt lát, és tegyek valamit ellene – jó móka, haver, röhögök is majd, ha kivettem a kést a gyomromból). Szóval most itt állok három géppel, az egyik tud írni, a másik olvasni, a harmadik meg mindig ott van velük, mint a rendőrviccben. Mindez nyilván szakdolgozat-leadási időszakban köll az én életembe bele, mert mikor máskor, Lénát is azért vettem két éve, mert Grisette tolószékbe került.

Mindenesetre most már tudjátok, hogy ha eltűnök hirtelen, csak a ketyerék döglöttek meg, nem én. Bár, ha jól meggondolom, ez sem biztos.