Boldogult úrfikorunkban, amikor még volt miért, meglehetős gyakorisággal utaztunk a Korona nevű ekvipázson, ami egy kifejezetten rettenetes vonat volt, pláne amikor még csak arra futotta, hogy nyolcszemélyes fülkében üldögéljünk át tizenakárhány órát benne. (Ó, volt egyszer olyan is, hogy decemberben mindez idő alatt nem volt fűtés, egy másik alkalommal meg tízen nyomorogtunk a nyolc ülésen, mert hat éven aluliaknak nem kellett helyjegyet venni, és kettő ovist is hoztak magukkal az utasok, ah, régi szépcsúf idők.) Az egyik ilyen csodálatos úton futottunk bele egy olyan esetbe, ami azóta szállóigévé vált a RK meg köztem. Egy vállalkozó kedvű világturista és a kalauz párbeszédét hallgattuk ki a folyosóról: a turista egy szál pengő forinttal sem rendelkezett, amiből vehetett volna magának vonatjegyet, úgyhogy meg kellett szervezni, valaki átváltsa neki a dollárjait vagy mittudomén mijeit – az a gyanúm, ez még az euró előtti időkben volt, bár lehet, hogy már annak kezdetén. Mindenesetre mire meglett a tranzakció, a csávó mindenekelőtt enni szeretett volna, úgyhogy azt próbálta kideríteni, hol a büfékocsi, a kalauz viszont szigorúan közölte vele ékes anyanyelvünk nemzetközi változatán, hogy “No, no! Előbb tikit, aztán hamham!”

Ez lesz itt most is, előbb a munka, aztán a szórakozás: előbb még dolgozatot kell javítanom, majd csak utána gondolhatok a Jóleső Január következő programjára, ami sütisütés lesz (kicsellóztatok velem, muhaha).

Ami késik, nem múlik. De előbb tikit.

Mint esetleg látható, sikerült átszabnom a túl hosszú derekú ficergőruhát, és ugyan nem tökéletes, de sokkal jobb a korábbinál, különben is főként itthon fogok benne ficeregni.