Nyavalya ebbe a bioritmusba – az enyémbe, ofkorsz. Este megvacsoráztatám népeimet, majd elhaló hangon közöltem, hogy én most eldőlök kicsinyt, legyetek jók, Tosca, te zuhanyozz le és moss fogat, aztán kérj jóéjtpuszit a Repülő Kutatótól, ha addig nem ébrednék fel, vagy ébresszetek fel vagy nemtom. És utána kiájultam a futonon, hogy aztán fél egykor frisszen ész capkodószan riadjak fel arra, hogy úristen, hol az a jóéjtpuszi. Hát annak már reszeltek.

Remélhetőleg tegnapi jótéteményeim elegendő súllyal fognak latba esni ahhoz, hogy ne legyen ebből örök harag. Tegnap, valljuk be, olyan voltam, mint egy begandzsázott bőkezű tündérkeresztanya, nem pedig a szokásos Sárkány Néni, és néha egészen coelhói életbölcsességeket pöktem magamból, de ne szaladjunk a dolgok elébe.

A cipők, amelyekkel érkezett a gyermek, városi programhoz és strandoláshoz kiválóak, de nekünk Terveink vannak és egy olyan városunk, ami durva módon hepehupás és macskaköves. Emellett Időjárást is ígérnek nekünk a következő napokra zivatarokkal estébé, szóval muszáj volt beszerezni valami zárt és terepjáró cipőt. Így hát átlátogattunk a szemközti kínaibótba. Én ott szerzem be a tornacipőimet a szivárvány minden színében, és reméltem, hogy gyerekcipőből is lesz ennek megfelelő választék, de nem, kiderült, hogy ami ott van fent a polcon, abból kell gazdálkodni, slussz. Ennélfogva egy nyomokban rózsaszín tépőzáras edzőcipővel és egy üvöltőpink terepszandállal távoztunk, melyekkel közül az egyik arra jó, ha Zivatar lesz, a másik meg arra, ha Hepehupa. Arra nem merek gondolni, mi lesz, ha Zivatar és Hepehupa köszönt be egyszerre, miközben mi épp kint mulatnánk a szabad levegőn.

A habókos tündérkeresztanya mindemellé hozzávágott unokahúgához egy kedves öreg fényzőgépet is, kábé tavalyelőttig azzal lődöztem magamról fotókat ebbe a blogba, szóval nem a legrosszabb darab, csak öreg, és van már másik. Eredetileg arra készültem, hogy hosszasan fogom majd magyarázni, hogyan működik a cucc, de kiderült, hogy Toscának már lenni kicsi digitális gépekkel tapasztalat. Desőt. A kölök fél nap után már olyan dolgokat csinál vele, amelyekről nekem lövésem sem volt, hogy lehet ilyet is ezzel a géppel, például megtalálta rajta a naptárt, és magától értetődő módon állítgat fényerősségeket meg más izé. Úgyhogy körbefotózta a fél világot (szelfik included), és megpróbálom majd megtárgyalni vele, hogy indítsunk ide egy “Tosca fotói” sorozatot. Valószínűleg nem kell sokat nógatnom, asszem.

Miközben a jövendő Annie Leibowitz lefotózta a hajában a csatot (azt is vettünk, mert csak egy darabot sikerült magával hoznia, és élek a gyanúperrel, hogy már elhányta valahová), a macskákat, a macskamászókát, a kertet, a lakásunkat, és mindent, én sütöttem egy barackos clafoutis-t.

A barackos clafoutis elkészülte nem volt teljesen problémamentes, mégpedig azért nem, mert Máli megette az eredetileg erre szánt barackokat. Máli, ha még emlékeztek ebben a bolondokházában erre a részletre, sógornőmék törpevizslája. Én macskákhoz vagyok szocializálódva, akik megvetően tudomást sem vesznek a gyümölcsökről, így mikor szóltak nekünk, hogy vigyázzunk, mert Máli felmászik a teraszon az asztalokra, megnéztem a mi asztalunkat, és azt mondtam, nincs azon semmi érdekes, amiért érdemes lenne felmászni. Nos, Máli úgy gondolta, hogy az a tálka barack épp jó lesz nasinak. És megette. Kettőbe már csak belerágott, de a többit egész rendesen megzabálta, a magokat pedig ráköpte az asztalra egy csomó kutyanyállal egyetemben, blöe. Eh, úgyis ideje volt kimosni azt az abroszt.

Na de közben a szomszédok testületileg felkerekedtek, hogy elmenjenek nyaralni, és mindenki távozott Lócit kivéve (igen, Máli is). Lócit most mi fogjuk etetni meg gondot viselni a lelkére. Nem vagyok biztos abban, hogy erre a célra megfelelő leszek, mert Poci még mindig gyanakodva néz rám, amikor megjelenek, Macit ideje lenne jó alaposan megfésülni, és Toscának sem adtam jóéjtpuszit, micsoda firma vagyok, sóhaj.

A karácsonymúzeumba viszont elvittem. Mint kiderült, ez nagyrészt karácsonybolt, benne egy szobányi múzeum, rengeteg mókás cuccal és helyenként irgalmatlan nagy giccsekkel.

Já, ezek tomték.

Tosca mindenesetre vadul végigfotózta az egészet, külön felhívom a figyelmet az üvöltőpink túraszandálra..

Hozzávetőleg ez lehetett amúgy az a pillanat, amikor a tündérkeresztanyának beütött az újabb adag gandzsa, mert nagylelkűen felajánlottam, hogy választhat magának valamit. Innen seperc alatt jutottunk oda, hogy magának és a testvéreinek is válasszon valamit. Nem árulhatom el, mi lett a választás eredménye*, mert meg lett velem ígértetve, hogy sem Anyu nem tudhat még róla, se Filoméla, sem Perpéta, mert meglepetés.

Abban nyilván nem volt semmi meglepetés, hogy itthon eltörte az egyiket, természetesen a sajátját. A pénztárnál a néni elmondta, hogy törékeny, be is csomagolta buborékos fóliába, én is elmondtam neki több alkalommal, hogy törékeny, és vigyázni kell vele, és ez nem játék, hanem dísz. Hát persze, hogy egyszer csak krccs, a teraszpadlón ott volt négy darabban szegény izé, a feje meg úgy gurult tova, mint Marie Antoinette-nek.

Na ekkor Tosca előadta a nagyhalált, ivöltés az egekre meg könnyek árja meg minden, és végül oda konkludált, hogy “nem is kellett volna elmennünk a karácsonymúzeumba!!!”. Én olyan derűs maradtam, mint egy jamaicai délután, rámutattam a gondolatmenetben arra a gikszerre, hogy az ok-okozati viszonyok ilyetén leegyszerűsítése oda vezet, hogy szem elől tévesztjük a lényeget, miszerint eltörni nem kellett volna, a karácsonymúzeum egész jó buli volt. “De ennek most ÉN vagyok az oka!!!”, süvöltötte Tosca, úgyhogy megnyugtattam, ez ugyan teljesen igaz, de az izé csak egy tárgy, és a tárgyak nem olyan fontosak, mint az emberek. (Mondtam, hogy egészen coelhói magasságokba sikerült felszárnyalnom délután.) Eközben már a kezemben volt a pillanatragasztós tubus. Kemény fél óra munkával eljutottunk oda, hogy Marie Antoinette-nek már újra van feje, meg visszaoperáltam mind a két kezét (azok törtek le, nyilván), majd beültettük egy bögrébe, hogy ott száradjon. Természetesen sikerült lepöttyentenem a ruhámat pillanatragasztóval, de nem ivölthettem az egekre, mert a tárgyak nem olyan fontosak, mint az emberek. Rohadt fárasztó Coelhónak lenni, na.

Ezek után szépészeti program következett, mert reggel, még az összes lelki vihar előtt, meg lett ígérve, hogy újrafestem a körmét, és én az ígéretekkel meg a határidőkkel nem szoktam viccelni. Pláne ha már nincs ivöltés.

Hát izé.

Szerintem hétfőig lesz még újabb ötlete is. Én és a körömlakkjaim mindenesetre készen állunk, most vakáció van, és a tűzdelt paidagógosz néni is elment szabadságra.

Most viszont próbálok még aludni egy kicsit, mert holnap délelőttre a varrógéppel való ismerkedést és más merényleteket vettünk tervbe, ahogy meg ezt a lányt ismerem, nekilát akár egyedül is, amitől a jó Isten mentsen meg mindannyiunkat, de főként Eriket.

* Képzeljetek el három darab flitteres giccset, ami garantáltan nem gyermekjáték, hanem karácsonyfadísz. Tényleg be lehettem gandzsázva.