Tegnap végül nem lett varrás egy öltésnyi sem, cserébe viszont sütöttem kétféle micsodát is. “A remény hal meg utoljára” jelszóval nekiugrottam, hogy ismételten előállítsak egy adag beaucaire-i kenyeret, aminek a végeredménye finom ugyan, addig eljutni viszont marha sok káromkodásba kerül. (Az alábbi három fotó az archívumból van, de asszem itt még nem jelentek meg. Ha igen, bocsi.) Eleve tönkölycsirizzel kell kenegetni tönkölytésztát, aztán hajtogatni,

újabb kelesztés után az oldalára fordítani,

és a végeredmény ilyen lesz, ni:

de addig harmincszor elküldöd az anyjába az összes tönkölycsirizt meg nyúlós kelttésztát meg a saját hülye fejedet. Úgyhogy ezúttal eccerű, de naccerű ötletként a két nagy kenyér helyett csináltam hat darab izét, ami leginkább afféle rusztikus bagettre hajaz, és valék tőle boldog és kövér.

(A képen már csak öt van, mert a Repülő Kutató természetesen nem tud ellenállni a házi sütésű akármiknek, helyes.)

Ha már lendületben voltam, gondoltam, nem hagyom veszni, úgyhogy sütöttem vacsorára a brokkoli-krémleveshez egy cincálóskenyeret is (még nem tudtam jobb magyar nevet kitalálni a pull apart bread-re). A szokásokhoz híven persze úgy kezdődött ez az egész, hogy volt néhány maréknyi egyre bánatosabb rukolám, amiből csináltam mandulával meg cheddar sajttal pesztót, és azt kenegettem bele a cincálóskenyérbe. Fázisfotók nincsenek, mert csak későn kaptam észbe, de így festett, amikor bedugtam a sütőbe,

aztán így, amikor már kivettem és megkentem egy kis olvasztott vajjal:

Na ebből speciel nem is maradt semmi, a maradékkal átküldtem a RK-t a szomszédba, és meg is ették az utolsó falatig.

Azt hiszem, mindent összevéve nem volt eredménytelen ez a tegnapi nap, és igen nagy reményekkel nézek a mai elébe is, lévén hogy a remény nem kerül semmibe.