Tényleg nagyon fáradt lehetek – tegnap, amikor a hazafelé tartó buszon már a második falka tízéves nyomakodott át mellettem előbb hátra, aztán öt másodperc után vissza, durván erős kísértésem volt, hogy megfogjam annak a grabancát, akinél egy összecsukható roller is volt, és megérdeklődjem tőle: “Mókuska, ti egészen komolyan azt hittétek, hogy azért állunk mi itt összezsúfolva a busz közepén, mert hátul van egy csomó üres ülés, amit arra a különleges alkalomra tartunk fent, amikor megérkezik a 4/B?” Mivel az akaraterő csodája vagyok, végül mégsem tettem meg, de őszi szünetre van szükségem, nem vitás. Amikor az ember negyedikesekbe akar belekötni, és még azt is gondolja közben, hogy “ők kezdték!”, általában is szar a helyzet, hát még akkor, ha amúgy egy tűzdelt paidagógosz néni vagy.

A tűzdelt paidagógosz néni viszont továbbra is az akaraterő csodája, és nem, nem, nem fog tízéveseket macerálni, viszont ezúttal is felöltözik, és eloldalog egy rohadt hosszú tanítónap irányába. Én édes istenem, de utálom már azt a 880-as buszt. Mostanában egyre többet emlegetik a pandémiás fáradtságot, és én ugyan összevakarom magam, és elmegyek dolgozni, és a teremben talán nem is vagyok teljesen reménytelen, de az oda- meg visszavezető utamnak most már minden percét rühellem.

Mintegy mellesleg az őtözködési modzsómat is megette a szopornyica, hát hogy nézek ki, brr.