Tegnap hazafelé a buszról leszálltam a nagybótnál, ami egy kilométerre van tőlünk, hogy vegyek dógokat, például kávét meg húst meg valamit a születésnapomra, remélhetőleg olyat, ami zsíros és szénhidrátos és egészségtelen. Már éppen hazafelé totyogtam az esőben, amikor mintegy döbbenetes ráismerésként belém villant, hogy kamaszkoromban (amikor még a jelenleginél is kevésbé voltam optimista) úgy képzeltem el a jövőmet, hogy egyszer majd egészen öreg leszek és nyúzott, és még a születésnapom is úgy fog festeni, hogy végigtanítom a napot, aztán hazamegyek az esőben és a sötétben egy üres lakásba, ahol nem vár más, csak egy macska.

Mindezen persze azonnal elkezdtem röhögni kínomban én Nostradamus, bassza meg a ló, hát nem pünkt az történik éppen – és akkor egyidejűleg bokáig merültem egy pocsolyába, valamint rájöttem, hogy épp csak kávét nem vettem magamnak a nagybótban, hogy vinnének el a rézfaszú baglyok.

Kávé amúgy van a házban, de csak ilyen extra instant juharszirup meg dió ízesítéssel,

és finomnak finom ugyan, de ma már megittam hármat, viszont még mindig kótyagosnak érzem magam. Ma is bánya, holnap is bánya, általában vett paidagógoszi lendületem meg sehol.

Eh, húzzunk bele.