Az, hogy másfél hétre kivontam magam a világból, és boldogan csámcsogva vakációztam a saját fejemben, kizárva a realitásokat meg minden mást (piszok jó vagyok benne, istók bizi), rendkívül izgalmas és lebilincselő fejezet volt az életemben, de ki kellett tenni utána a pontot, most meg visszamászni a lóra, és bele az eceteshordóba, mégpedig lovastul.

Kedden már tanítok, és ez a félév iszonyú lesz, minden reggel a hírekkel kezdek, hogy most mi van meg merre, hogyan állnak a számok, és gyakorlatilag szünet nélkül aggódom azon, hogy a diákjaim, az ovisok, a szopornyica, aztán megint elölről. Valószínűleg sokkal barátságosabban eszkalálódtak volna ezek a dolgok, ha nem megyek el vakációzni a saját fejembe, de az meg kellett nekem, mint egy falat kenyér, úgyhogy ott vagyunk, ahol a part szakad. Tegnap például fél óra elteltével vettem észre, hogy úúúú, na ez aztán szép húzás volt öltözködéskor,

úgyhogy ezen már nem tudtam mást, mint röhögni. Kínomban.

Summa summárum, megint be kell rúgni a motorbiciklit, berakni egy-két három mosást,

felrántani a takarítóholmit a kiskacsás zoknikkal, renoválni a pipirost, aztán uccuneki.