Ma igen szép komplex napot hoztam össze: azzal indult, hogy tízkor interjút adtam (előfordul ilyen is, no), utána végre átnyújtottam egy több mint fél éves tartozást a négyeshatos megállójában, aztán elcsalinkáztam Rubens és kora kiállítást nézni, ajándék, mellyel meglepem param-param.

Na mármost, ha van olyan festő, akinek a munkássága meglehetőst hidegen hagy, az éppen a jó Pieter Pauwel. Talán meséltem már itt ezeken a lapokon arról, amikor 2008-ban a Louvre-ban végleg megcsömörlöttem tőle, hosszú termeken át csupa mitologikus életképekbe rendezett rezgős sonka meg aranyhaj, és a végén inkább kint maradtam az egyik terem előtt egy padon, amíg a Repülő Kutató megnézte a további húsipari kiállítást.

Summa summárum, Pieter Pauwel bőséges életművének kábé háromnegyede jéghidegen hagy, a többivel úgy vagyok, mint Petőfi a Kárpátokkal (“bár csodállak, ámde nem szeretlek”), és abból a végtelen mennyiségű képből, amit ő és tsai összehoztak a nagy barokk műhelyben, amelyet ő tartott fent, egyetlen kép van, amit igazán kedvelek, és amit mindig szerettem volna látni élőben is, mégpedig Clara Serena.

Ő Clara Serena.

És őt most elhozták Lichtensteinből. Úgyhogy kábé negyedórát álldogáltam elbűvölten előtte, míg a hátam mögött ide-oda surrogtak a népek. Cserébe, talán mondanom sem kell, úgy mentem át a mitologikus mázzal kenegetett rezgő sonkák termén, mint fos a libán.

Mivel ez valahol nyomokban mégiscsak őtözködős blog, így néztem ki mindehhez:

Majdnem ugyanez az áutfit volt rajtam akkor is, amikor szombaton elmentem színházba, de meglehetősen kicsiny (bár létező) metszet azoké, akikkel a színházban találkoztam és akik a blogomat olvassák, úgyhogy asszem ez még belefér.