Azt leszámítva, hogy tegnap tényleg öreg este volt, mire hazaértem, a hírek ismeretében én még a szerencsések közé tartoztam itt fent északon, merthogy a Pilis ugyan beállt, mint a parancsolat, de én mindig éppen az ellenkező irányba mentem benne, mint amerre az aktuális dugó volt. Igaz, ehhez olyan trükkös eljárásokra volt szükség, mint hogy Pécsabáról visszamenni Esztergomba, és onnan jutni el a szokásos útvonalon Szentendrére, de legalább ilyen módon megúsztam, hogy Pévörösvárnál rostokoljak a buszban a többi szardella között, a telet szidván.

Tegnap amúgy minden fogcsikorgatós optimizmusomra szükség volt ahhoz, hogy ne siránkozzak összehuttyanva, amiért ki kell mennem ebbe itt (az úton az úgynevezett “tél első napja van, és lehullott a hó, ugyan ki számított erre?” helyzet látható, még ugyan nem teljes pompájában, de már folyamatban).

Pedig milyen jól elnézegethettem volna belülről a sok fehéret,

de én ehelyett összeszorítottam a fogam, és elcaplattam ezen át a buszmegállóig,

aztán addig báloztam ott a hóban állva,

amíg nem jött egy busz.

Ma is ugyancsak a buszra várva fogok bálozni állva ugyanott, és ugyancsak öreg este lesz, mire hazaérek, de még hatszor negyvenöt percet is pofázok a kettő között. És már a hó sem lesz ilyen szép fehér. Most egyébként is kétségbeesetten nyúzott és hajszás két hét következik, a megfeszített tancsitancsi mellett extra mennyiségű szocializációs és másegyéb feladattal. Pedig, mindent összevéve, a tancsitancsi is éppen elég lenne, a szorgalmi időszakot ugyanis egy olyan héttel zárom majd, amelyen pénteken és szombaton is tanítok a diákok legnagyobb örömére.

No de ezt a hidat akkor jégtelenítjük majd, amikor odaérünk. Őtözködős képet meg majd akkor teszek fel, ha olyanom lesz, mert most éppen átkozottul nincs.