Ez a hét még jóformán el sem kezdődött, de máris ritka hülyén fest: pénteken és szombaton délután is tanítok lombhullástól vérhányásig, cserébe viszont a szerdám szabad (jó, ez a szerda mindenkinek szabad). Mindenesetre már a reggelt azzal kezdtem, hogy óvodák pedagógiai programját böngésszem, és fontos elemeket bogarásszak ki belőlük.

Tegnap hazaérkezett a Repülő Kutató is, és hozott nekem zoknit,

én meg hálátlan feleség módjára aziránt érdeklődtem, miért ilyen fakó színűt hozott, mintha csak nem ismerne. No sebaj, attól még el fogom hordani. Csapjatok a számra, amiért még zokniszínekkel cseszegetem szegény vándorembert, akinek mellesleg szombaton finn focidrukkerek belehánytak hátulról a kabátjába a vonaton. És így kellett bevonulnia a Scandic Grand Marina hotőjbe.

Ma reggel megint elrobogott, ezúttal ugyan csak Budapestre, de a következő másfél hétben meg fogja járni Krakkót és Stuttgartot, én meg egyre jobban aggódom a rengeteg világjárás miatt, mert most már olyan délceg méltósággal közlekedik, mint egy özvegy grófné, a háznak pedig reggel-este kámforos izomlazító kenőcs szaga van. És még én is cseszegetem fakó színű zoknik miatt.

Mivel én sem festek ma jobban, mint az a zokni, inkább azt az Isten markából kinőtt bokrot mutogatom meg nektek, aki a terasz mellett lakik, és feltehetőleg ennek kellett volna lennie az egyetlen alanynak apósom növénymetszési buzgalma számára, mert eddig ahány ilyet láttam, mind kis csinos kerek darab volt, ezzel szemben ez mostanra már rettentő kajla és ferde, és a tetőt karistolja. Mondanom sem kell, ez volt az egyetlen, amihez nem nyúlt sose.

Viszont ilyenkor ősszel olyan gyönyörűségesen tarka, mint az álom.

Álmokról amúgy ne is beszéljünk, ma éjjel volt egy macskám (nem Poci), aki kislánnyá változott, de továbbra is száraz macskapapit akart reggelizni kis porcelántányérkából, késsel meg villával.