Hajnalban valamiért jó ötletnek tűnt azzal múlatni a szárnyas időt, hogy lecsekkoljam, mi mindent varrtam eddig idén, mert úgy éreztem, igen soványka a felhozatal. Némi mögöttes szándék is volt benne, persze: egész pontosan február 3-án, majdnem fél éve fogadtam meg, hogy addig nem megyek méteráru-boltba, amíg nem varrok az itthoni készletből legalább tíz holmit. Mint sejthetitek, annyi szükségem van új anyagokra, mint a Szaharának homokra, de azért szerettem volna tudni, hogy ha esetleg elém ugrik egy méteráru-bolt, takarjam-e el a szemem egyik kézzel, míg a másikkal kereszteket hányok, apage satanas.

Nos, február 3. óta varrtam magamnak két polár cikcakkruhát (a kéket meg a zöldet), egy bordó felrántom-oszt-futok ruhát, két tunikát, a muzsika hangját, egy cakkruhát (ami nem cikk és cakk, hanem csak cakk), az eperfagyi/vértócsát, valamint apósomnak egy grillezőkötényt. Ez így eddig kilenc darab, ami nem a legrosszabb eredmény, pláne ha azt is figyelembe veszem, micsoda egy rettenetes rohangálást csaptam le ezen a tavaszon.

No de bármikor elém ugorhat egy méteráru-bolt*, én meg csak nem csinálhatok olyan jeleneteket utcahosszan, mint egy biedermeier regényhősnő, amikor éppen az a faszi kéri meg a kezét, aki anyagi romlásba taszította a családját. Mivel a nyár előreláthatólag amúgy is arról fog szólni, hogy egyik lenge ümögből a másikba ugrom, hát kitaláltam, hogy gyártok még magamnak néhány baltával ácsolt kaftánt.

Neki is látok, mihelyst bizonyos hátramozdítók elviszik a műveleti területről szőrös valagukat.

* Már amennyiben kimozdulok a festők, művészetek és turisták városából. Ebben ugyanis egyetlen egy méteráru-bolt sincs.