Van egy közkeletű babona, ami szerint azzal fogod tölteni az egész évet, amivel a január elsejét. Mázlim, hogy nem hiszek az ilyesmikben, mert amúgy meglehetősen borúsan néznék egy olyan év elébe, amelyben minden hajnalban kettőkor arra kell ébrednem, hogy a) valaki olyan robajjal horkol mellettem, mint a Niagara vízesés, és ezt semmiféle olyan jellegű noszogatásra nem hajlandó abbahagyni, ami még belefér a Hágai Egyezmény által megszabott humánus bánásmód kereteibe, b) nem tudok megfordulni sem az ágyban, mert egy másik valaki meg ott tehénkedik a lábamon mind az öt kilójával. Azt persze mondanom sem kell, hogy mikor végre kiszabadultam Poci alól és hagytam magának horkolni a Repülő Kutatót, a konyhában már azzal vártak, hogy nyüeeee, a hajnali jutifalatomat ide, mert nyilván Celó sem akart kimaradni a buliból. És aztán hajnali hatig kuvik, utána meg visszaszundika, a végső ébredés pedig egy e-gé-szen dicstelenül kései időpontban. Eh. A lényeg, hogy a következő 364 napban nem ez lesz, és punktum. Na jó, legfeljebb egyszer-kétszer.
Tegnap egészen elviselhető módon megúsztuk a durrogást (én a nagyját természetesen átaludtam), még a macskák sem ugrottak fejest a futon mögé – az is igaz viszont, hogy Celofán egy adott ponton szétnézett a kanapé alatt, és mind a ketten atipikusan sokat tartózkodtak a fotel mögött, de legalább a nappaliban maradtak. Helyes választás, kicsikéim, az emeleten sokkal nagyobb ilyenkor a zaj. Be kell vallanom, hogy a tűzijátékkal járó rittyegés-durrogásért nem vagyok oda, de az égen a színes pacnikat igenis kedvelem, úgyhogy kicsit tátottam a pofámat a tetőablakon át a produkciókra. Aztán természetesen elaludtam, és a következő felvonás már hajnali kettőkor volt a horkoló meg tehénkedő családtagokkal, plusz nyüee.
Az elmúlt években én azzal kezdtem a január elsejét, hogy siránkoztam egy kicsit, mennyi és mennyiféle dolgom van vagy lesz mingyást, és nem szeretném lábbal tapodni az ilyen értelmetlen önostorzó tradíciókat, úgyhogy lássuk. A jövő héttől vizsgáim lesznek quantum satis Esztergomba vándorlással (a meteorológiai előrejelzések nyikorgó mínuszokat jövendölnek a jövő hétre, és a Volánbusz továbbra is nagy bájjal dob be fűtetlen buszokat, csak mondom). A tavaszi félévre két újabb, sosem oktatott tantárgy esett a fejemre. Gazdasági okokból (hosszú és tőlem független történet, nekem csak a szopás jut belőle) át kell vennem részlegesen olyan feladatokat is, amelyek eddig másvalakihez tartoztak, és piszok sok papírmunka jár velük. Egy monstre rendezvény megszervezésébe is be vagyok fogva – természetesen ez a befogás még azelőtt történt, hogy kiderült volna a jövő félévi két plusz tantárgy meg a dög sok kiegészítő papírmunka. Egy másik monstre rendezvény is ott fityeg a levegőben, és azzal is főként engem fognak megtalálni a feladatok, ha leesik a fityegésből. Van nyolc szakdolgozóm, akiket szuttyongatni kéne, hogy ne utolsó percen kezdjenek ámokfutásba. Ezenfelül már megint nem csak tanár leszek, hanem diák is, úgyhogy neki kell veselkednem annak is, hogy megszervezzem a doktori tanulmányaim utolsó félévét. Ez olyasmikkel jár, mint hogy például végig kell lődöznöm levelekkel egy csomó embert azután érdeklődve, kihez tudnék fordulni bármiféle információkért, mert most egy másik évfolyamnak leszek a része a két félév halasztás miatt, és annak az évfolyam-felelőse kell nekem, aztán őt bombázni le azokkal a kérdésekkel, hogy miként fest a félév órabeosztása meg miegymása, miként tudnám pótolni egy (részben önhibámból) teljesítetlen tárgyamat, és mi új tudható a komplex vizsgáról, ami mikor lesz. A komplex vizsga is egy Damoklész kardja, kilenc oldalnyi olvasmánylista meg a disszertáció egy fejezetének prezentálása. Ó, a disszertáció, meg kell keresnem a témavezetőmet, akinek tavaly februárban gondosan eltűntem a horizontjáról, és valószínűleg le fog szúrni, mint egy pengős malacot. Ja, meg nyilván írni kéne azt a rühes disszertációt is. És meg kell keresnem a parodontológust, hogy megint szétverje a pofámat, és ezt nem csak képletesen, mint a többi eddig felsorolt feladat.
Ennyi? Hmm, asszem, egyelőre ennyi. Prognózis? Nos, nyilván össze fog csapni egy adott ponton a fejem fölött a fostenger, erre akár mérget is vehetnék. Mindezt viszont (és talán én vagyok meglepődve ezen a leginkább) azzal a nyájas ki-nem-szarja-le nyugalommal mondom, ami egyáltalán nem jellemző rám. Nem fog sokáig tartani ez a vállvonogatós béke, az biztos, de amíg igen, ki fogom élvezni. Úgyhogy, hacsak meg nem bolondulok menet közben, jövő hétfőig az égegyadta világon semmit, de még egy körömpiszoknyit sem fogok foglalkozni semmivel, ami az előző bekezdésben található.
Higgyétek el, így sem fogok unatkozni. Sőt, talán ti se.
Még akkor se, ha ugyanaz a kötényruha van rajtam, mint tegnap. Ez tényleg nyamnyam.
Minden nap más - mindennap más 