Négy szabadnap. Ez áll most rendelkezésemre, hogy kimásszak hamvaimból, majd újra szárnyaljak a magas és ködös levegőégben, miként egy csámpásabbfajta féniks. Jelen pillanatban nem is tudok elképzelni annál nagyobb luxust, mint hogy keddig itthon ülhetek a seggemen, és regenerázhatom magam. Itthon is fogok ülni, az hótziher, legfeljebb időnként eldőlök az oldalamra, és szundikálok egy sort. Ne utáljatok érte nagyon.

Tegnap olyan tragikusan nyávogva érkeztem haza, hogy az még Anasztázia nagyhercegnőnek is becsületére vált volna, pedig ő aztán tényleg ki tud tenni magáért, amikor jutifalatért nyiforog. Délután kettőre már ahhoz is külön koncentráció kellett, hogy a mondataimnak legyen eleje meg vége, a derekam pedig sunyin fájni kezdett, és a másfél órásra nyúlt úton hazafelé, miközben rázott a busz, az izomfeszültségtől mindez felszivárgott a lapockámig. Hogy jobban örüljek az életnek, Visegrádon egy akkora nő ült le mellém, mint egy tank, és még pufidzseki is volt rajta, úgyhogy én lettem a konzervben a dobozfalnak szorult szardella, és annyira sajnáltam magam, hogy azon utólag vagy kívülről csak röhögni lehet.

Na de akkor most hamvazódjunk teljes erőbedobással, mielőtt újra eljön a szárnyalóidő. Seggenülés meg a Bűnök Barlangjában maszogás, ez a maximum. A ficlik között matatásnál kevés relaxálóbb és szívderítőbb dolgot tudok mondani, és én ugyan igencsak le vagyok robbanva, de ez az agyrágó kreatív kukacokat kevéssé érdekli. Majd megpróbálom némiképp kordában tartani őket, mielőtt még a jelenleginél is jobban lerobbantanának.

A jelen állapotomhoz ugyan ősöreg nyafogóruha és vénséges vén, már csak itthonra hordott tornacipettyű dukál, de szórakoztatásotokra felvettem a kettő közé az új pipacsos felemás zoknimat is, ne érje szó a ház elejét.