Úgy voltam máma, mint az anekdotikus irodalom-zéhában Toldi Miklós, aki bement a nádasba, és eldöntötte, hogy addig onnan ki nem jön, amíg azt a nagyon fontos dolgát el nem végzi. Nekem persze nem a nádasbeli nagydolgozás volt előirányozva, hanem az, hogy belefekszem a péntek este kapott szakdolgozatba, és addig fel sem emelem a fejem, amíg nem végzek vele. Úgyhogy pontosan ennek szellemében cselekedtem yol. Ott ültem végig a délelőttöt Tinky Winkynek öltözve, és nagy szorgalommal rágtam magam át az oldalakon.

Témavezetőből sokfélét taszajt a zuniverzum, én az a fajta vagyok, aki az utolsó vesszőhibát is átkorrektúrázza. Ez persze rohadt sok melót jelent, és csak azt tudom felhozni mentségemül, hogy az én pofám ég, ha a témavezetettem slendrián munkát ad ki a kezéből. Újabb controlfreak húzás tőlem, nem vitás, és bűnhődök is érte éppen eleget, a beinvesztált időt meg energiát ugyanis fordíthatnám más, sokkal kellemetesebb dolgokra is, de hát ezt dobta a gép. Meg persze robbantott hajat. Arra nem hat semmi, amit könnyen-gyorsan be tudnék vetni, és én nem csak controlfreak vagyok, hanem meglehetősen kényelmes is. Ha robban, hát robban, egye fene. Úgyis masszázsra döcögök most, ahhoz meg tökmindegy, hogyan vagyok frizérozva.

A holmikat viszont nem a gép dobta, ezeket én válogattam össze gondosan. Lehet, hogy kicsit összezavarta az agyam a korrektúrázás, ezt nem lehet kizárni.