Végre visszakaptam a fényzőgépem! A RK volt annyira cuki, hogy elment érte a javítóba, és hazahozta, mert ha nekem kellett volna szaladgálnom utána, talán csak jövő hétfőn lett volna belőle valami.

A rajzos felvonás meglehetősen tanulságos volt, nekem legalábbis mindenképpen az. Örvendezek ugyan annak, hogy még mindig van kedvem a rajzoláshoz (nagyon hosszú ideje nem gyakoroltam), nem is kellene teljesen abbahagynom, mert az embernek mindenre szüksége van, ami derűt hozhat magával. Ezzel szemben viszont, ha az ilyesmit muszájból kell csinálni, máris megette a fene az egészet, de legalábbis megcsócsálta és kiköpte. Az az átok idő, sosincs elég belőle semmire, arra meg pláne nem, hogy minden nap le tudjak ülni egy háborítatlan és lelkifurdástalan félórára, amikor csak én vagyok jelen, a papír meg a színes filctollak. Nyilván bennem a hiba, mindent akarok egyszerre (sőt, mindent is): írni meg tanítani meg nagyinégyzeteket meg pipiket meg párnahuzatokat meg időt a varrógéppel meg még valamit a tudományos pályán is, és ez így együtt nem nagyon megy. Pláne hogy nem akarok lemondani a pipikről meg párnahuzatokról meg a varrógépről meg most már a nagyinégyzetekről meg a rajzokról sem, ráadásul tanítani szeretek, a tudományos pálya pedig érdekes szlalomokat tartogat, és különben is, az utóbbi kettő nélkül felkopna az állam.

Úgyhogy most megyek is tanítani.

Sapkaidő meg csizmaidő van, plusz még “jaj-csak-ne-főjek-meg-délben” idő is, úgyhogy az őtözködésbeli kihívások továbbra sem nyugszanak, akár kell rajzolnom, akár nem.