július 2018 havi bejegyzések

Az elmúlt hetekben tényleg nem nagyon valék eszemnél, amit az is bizonyít, hogy mostanra, amikor már visszatértem hozzá, néhány apróbb korrekciót vagyok kénytelen végrehajtani nagyívű terveimen. Ugyebár, mint mondani szoktam, én extra nagy fesztivál- és partiállat vagyok, amit az is bizonyít, hogy éves borfogyasztásom kétharmadát az egyetlen fesztiválon szoktam abszolválni, amire minden évben elmegyek, a Bor, mámor, Bényén. Idén is erre számítottam, de aztán a körülmények kissé módosítottak az egészen. Nyilván mindennek a Repülő Kutató az oka, egy házasság rendkívüli előnyei között ugyanis nem az utolsó, hogy az embernek mindig kéznél van valaki más, akit hibáztathat, ha nem egészen a tervek szerint alakulnak a dolgok. Hadd részletezzem.

A közelmúlt-közeljövő valahogy olyanformán festett az én naptáramban, hogy a RK elmegy Bukarestbe, konferenciál, visszajön, elmegyünk együtt Grazba, ő konferenciál, én anyámat látogatom, onnan visszaautózunk Bényére, fesztiválozunk, hazajövünk. Na mármost a RK naptárában viszont ez úgy festett, hogy elmegy Bukarestbe, konferenciál, visszajön, elmegy Szegedre, doktori védésen opponál, visszajön, elmegyünk Grazba, konferenciál, elmegyünk Bényére, fesztiválozunk, visszajövünk, és akkor azonnal elmegy Bécsbe egy újabb konferenciára. Mindezt úgy, hogy vasárnap jött Bukarestből, a hétfő volt Szeged, kedden (ma) pedig irány Graz és így tovább. Hát kérem én igencsak díjazom a nagyívű terveket meg a feszített tempót, de ez azért mégiscsak úgy festett, hogy hm, drágám, jól meggondoltuk mi ezt? Fesztiválozni ölég fasza dolog, de (különösen miután a RK igencsak lestrapáltan jött haza Bukarestből, és délután bealudt az olvasóhencserén, ami nem szokása) valamiképpen egyre kevésbé tűnt jó ötletnek a fékevesztett rohangálás. Egyrészt még fiatal vagyok ahhoz, hogy özvegyi fátylakkal vacakoljak, ha kinyuhhad valahol élete virágjában, másrészt meg, ha éppen Zemplénben csavarodik fel a kialvatlanságtól egy fára Emesével, én is megkrepálok, márpedig nekem még be kell fejeznem egy disszertációt, három regényt meg egy verseskötetet egy csomó félbehagyott projektet a Bűnök Barlangjában, meg különben is most tanultam meg nagyinégyzeteket horgolni, és még akarom csinálni egy ideig, mert ez rettentő mókás dolog, nem is tudom, eddig miért nem mertem belefogni.

Száz szónak is egy a vége (most tartok 324-nél, mellesleg), idén kihagyjuk Bényét, ehelyett Grazból egyenesen hazajövünk, slussz. A RK-nak emiatt most enyhe bűntudata is van, ami nagyon helyes, az ilyen dolgok tartják kordában a férfiakat. Azt persze mondanom se kell, hogy mi ugyan ma felmotyózunk, és elindulunk Graz felé, de a motyó még sehol, a RK pizsiben ásítozik a teraszon, a lakás egy disznóól, Eriket el kéne vinni javítóba, és ma még Atilláné is megjelenik, hogy rendet vágjon a kuplerájban, úgyhogy legalább a felületek nagyját fel kéne szabadítani, mert minden átabotában van.

Akkor szép, ha zajlik, nemdebár.

Ez itt egy amolyan kísérleti fotó, ugyanis vateráztam Filomélának egy fényzőgépet, és ki akartam próbálni, hogyan szuperál.

Tegnap úgynevezett szomszédünnep volt a miuccánkban, amiből a barlangi morcok párosa nyilván kimaradta magát, bár a járulékos örömekből mi is kaptunk ízelítőt. Én a móka kedvéért istenbizony nem is tudtam róla mindaddig, amíg el nem kezdődött a vad nyüzsgés úgy dél körül, hogy hol a faszén, kinél az alágyújtós, van-e elég jégakku, és hozza-e magával a nemtomki a gitárját. Ez a kimaradás persze különösen azért bájos, mert a szomszédünnepet a Repülő Kutató klánja szervezte, ráadásul a mi házunk elé és félig-meddig a kertünkbe. (Nem zárom ki, hogy szóltak róla, sőt. Az elmúlt pár hét viszont feltűnően nem volt alkalmas arra, hogy én ilyen dolgokat megjegyezzek.)

Az ikerház, amelyben életünket tengetjük, két egymás mögé ragasztott emeletes gilisztából áll, melyek hosszában egy gilisztaszerű osztatlan terasz és egy úgyszintén gilisztaszerű, osztatlan kert húzódik. Az utca felőli, a leggyakrabban használt kertkapuval megközelíthető részen lakunk mi, a másik felében anyósomék, akik nemcsak főhadiszállás voltak, hanem kivezényelt-bevezényelt pisilóhely és gyermekjátszótér is. Ennélfogva délután négytől éjjel fél tizenegyig komplett svadronyok vágtáztak át a teraszunkon hol oda, hol vissza, és mindenki bebámult a földig érő ablakainkon a szömivel, oda is, vissza is, következőkor is. Ehhez már amúgy hozzászoktam, mint úrifiú a pofozkodáshoz: a kertvárosi élet szépségeihez hozzátartozik, hogy a teraszablakainkon mindenki bebámul elhaladás közben, akár kétéves, akár negyven. Ezeken az ablakokon ráadásul nincs függöny. Egyrészt, mert Celofán úgyis lehányná (az ablakot le szokta), másrészt meg normál körülmények között, mikor éppen nincs invázió, úgysem látna be rajta senki, csak a nyírfa, a tuja meg a lonc.

Summa summárum, ott ültem a kirakatban, hete jött, hete ment, és az egész roppant abszurd volt a maga kertvárosiasan bájos módján. Időnként már úgy éreztem, akár integethetnék is. (Tényleg, miért nem integettem? Na majd következőkor.) A helyzet csak romlott, amikor néha kiültem a teraszra cigizni, mert a kiskorúak olyankor még elvágtázás közben is folyamatosan engem bámultak, és már attól tartottam, hogy nagy belefeledkezésükben nekizúgnak a fűszernövényeimnek, aztán legurulnak a teraszról. Én rájuk mosolyogtam ugyan, de elvetemült paidagógosz néni módjára megvártam volna, hogy előbb ők köszönjenek. Nos, egyetlen valaki mondta nekem halált megvető bátorsággal, hogy “szia”, ő is egy cumi mellől. Dominik, te még sokra viszed.

Tulajdonképpen csak akkor adtam fel, és vonultam el az emeletre, amikor átrohant előttem a színen anyósom legkisebb unokája, Bucó, közvetlenül utána pedig egy másik Bucó. Mielőtt viszont tényleg frászt kaptam volna, hogy stepfordi gyermekekről és kertvárosi klónozómaffiákról kezdjek képzelegni, még sikerült megállapítanom, hogy tényleg az első volt a mi saját példányunk, a másik csak egy kiköpött ugyanúgy festő szőke lófarkas ismeretlen lányka. Mindenesetre ez a trauma éppen elég volt nekem, hogy elkússzak aludni, míg az ablakunk alatt továbbra is vidáman dajdajoztak a kétévesek, lángolt a tábortűz, folyt a sangria, és szólt a Guantanamera.

Nyugi, nem szólt a Guantanamera. Legalább az nem. A kuka mellett viszont tényleg ott vannak a kiürült sangriás üvegek.

A mai napra nekem némi futkorászást dobott a kocka, úgyhogy szaladok is. Hatszáz tarka pamutréteg és ötven faktoros napvédő krémek, sziasztok. Mindehhez hajat is mostam, viszont a szárítóval nem akarok vacakolni. Eddig is láthattátok felrobbant állapotában éppen eleget, de most azt is megnézhetitek, miközben éppen robban.