RSS

5/274 – Zsilett

01 jún

Tegnap extra nyomott hangulatban értem haza, pedig még azt se mondhatni, hogy a megszokott csapásokon túl bármi rettenetes történt volna velem ahhoz, hogy ennyire bús és lefosott legyek. Tényleg csak a régi móka volt programon, néhány új változattal megspékelve.

Először is, kivágtunk a beszédalkalmasságin két jelöltet, akik közül az egyiknek állítólag biciklibalesete volt évekkel ezelőtt, és azóta is dolgoznak az állkapcsán, a másik meg szintén állítólag óvodás kora óta jár logopédushoz. Mint látható, az előző mondatban túlteng az “állítólag”: amíg nem hoz valaki orvosi szakvéleményt arról, hogy mi történt a szájájával, bemondásra kell dolgoznunk, a második esetben meg… A pöszeség átlagban másfél év alatt megszüntethető, így csak a következő választási lehetőségek vannak: a) a leányzó a világ legrosszabb logopédusához jár már másfél évtizede, b) nem mond igazat, c) piszok súlyos állapotból hozhatták fel ennyire, és így a következő három évtől sem remélhetünk többet. Ezeken az alkalmassági vizsgákon mindig az itt-és-mostból kell dolgoznunk, és még ha teljes jóhiszeműséggel közelítünk is a dologhoz (amire már ráfaragtunk párszor), nem lehet olyasmikkel kalkulálni, hogy mi lesz majd két-három év múlva, pláne akkor nem, ha nincs kézzelfogható ígéretünk rá például egy szép pecsétes papír formájában, amin egy szájsebész vagy egy logopédus elrészletezi az eddiget meg a hogyantovábbot.

Persze akkor is az itt-és-mostból kell dolgoznunk, amikor a seprűs szempillájú tizennyolc évesek elmondják, hogy ők nagyon szeretnek gyerekekkel foglalkozni, és bizonyítékként azt hozzák fel, hogy “én szoktam vigyázni a bátyám két kislányára”. Pontosan előre tudom jelezni azt a fagyott arckifejezést az alig leplezett páni rémülettel, amikor majd először szembesülnek a huszonöt fős óvodai csoporttal, pedig még negyedórával előtte milyen csalódottan óóóztak, amikor elmondtuk, hogy semmiképpen sem a kiscsoportosok közé visszük be őket. (Aki szeptember elején látott már a beszokás kezdetén álló kiscsoportot, az sejtheti, miért nem.) És aztán fél évvel később már ott ülnek a kicsik között, ciceratoccokról konverzálnak velük, és házilag gyártott memóriakártyákkal szórakoztatják őket, mert mindenbe bele lehet jönni, ha az ember azt akarja.

Amibe nem lehet belejönni, az a “mennyi tennivaló lenne, de hogyan oldjuk meg és miként”, a szakdolgozat-bírálati időszak meg legalább olyan kínzó kérdésekkel van tele, mint amikor konzulensként próbál az ember valahogy rendet vágni a susnyásban. A dolgozatok egy része persze csak a szokásos mérgelődnivalókkal örvendeztet meg, hogyafrancba nemlehet rendesenhivatkozni irgumburgum, de mindig van minimum egy, amit olyan elolvasni, mintha zsilettpengéket rágna az ember. Például egy kérdőíves kutatás óvodapedagógusi tapasztalatokról a gyermekbántalmazással kapcsolatban, ó, anyám. Ezt még emésztenem kell. Sokat.

Valahogy egyensúlyban kell tartani a világot, úgyhogy miután hazavánszorogtam, sütöttem két cipót, aztán rendet vágtam-forma a Bűnök Barlangjában, ahol még mindig ott hevertek a Buci Bigyó-gyártás romjai, mert az eltüntetésükre persze akkor éppen nem volt időm, a macskák legnagyobb örömére. A mai napot világi hívságokkal fogom tölteni, puha polárficnik között turkálgatok, szekrényt rendezek, meg a Bűnök Barlangja irgalmatlanul sok felstószolt anyagával tökörészem, és valószínűleg a heti bevásárlást is ma ejtjük meg a Repülő Kutatóval meg Emesével, de közben persze mindvégig ott fogja őrölgetni az agyam a zsilettpengéket, mert ha az ember egyszer elkezdett gondolkozni, nem fogja abbahagyni soha, de soha. Nálam ráadásul a különböző fakkokban különböző gondolatok is mennek párhuzamosan, az egyikben a “lássuk, mit tudnánk kihozni Buci Bigyóból”, a másikban az “és akkor narrátorváltás”, a harmadikban a “33% szerint csak egyesre értékelhető, amit a gyermekvédelemről tanultak képzés alatt, jézusmária, hogyan lehetne ezen javítani”, a negyedikben meg “oké, akkor a következő interjúkérdés-csoport szóljon arról, milyen pozitívumai meg negatívumai vannak a 2015. szeptember 1-től érvényes változtatásnak, de ravaszul ám, hogy tényleg saját tapasztalatokat mondjanak el”.

Az egészben persze az a legröhejesebb, hogy ha nem lennének a Buci Bigyók meg a narrátorváltások, garantáltan szétesne a fejem, mert akkor csak a zsilettpengék maradnának. Így viszont legalább ott vannak a puha ficnik meg a fikciós világok, és tofut is kellene venni, már jó ideje ki akarom próbálni azt a teriyaki-szószos receptet, ez a macskamászóka meg istenbizony úgy fest, mintha ketten tépnék már három éve, talán mert tényleg, úgyhogy írjunk fel a bevásárló listánkra pár méter szizálkötelet is, hátha fel tudom javítani házilag.

Úgyhogy irány egy mindenfélével teledobált összevissza nap, mert lehetne ugyan másként is élni, de én csak így vagyok képes.

A hajam persze ismét felrobbant, talán mert túl sok minden van bent a fejemben. Ha valaki esetleg beszólna a kendőm miatt a heti bevásárlás alatt, épp eléggé nyűgös vagyok ahhoz, hogy villámbemutatót kapjon az Interkulturális nevelés című tárgy tartalmából.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/06/01 hüvelyk eská, nyár

 

Mondd csak!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

 
%d blogger ezt kedveli: