Tegnap délután következett be az, hogy megadtam magam sorsomnak, de ehhez ne képzeljetek semmiféle romantikusan elomlót, nálam ez is morogva, vonyítva és nyivácskolva történik. Miután elővakartam íróasztalom alsó fiókjából a legutolsó tartalék csomag papírzsebkendőt, és csukló-a-homlokra módszerrel próbáltam megállapítani, most éppen van-é lázam, vagy sincs, brünnyögtem magamban egy kört. Majd, miután felmerültem az önsajnálat bugyraiból, írtam egy levelet az ovinak, ahol ma lett volna jelenésem Rajz, festés, mintázás, kézimunka zárótevékenységre, hogy ha meg tudnák oldani nélkülem, piszok hálás lennék. Persze meg tudják, ők ügyesek és találékonyak, és valószínűleg még az orruk sem folyik. Az enyém viszont még mindig az teszi, és ennek már soha, de soha, de soha nem lesz vége.

Mindehhez ráadásul megint arra ébredtem hajnalban, hogy nem kapok levegőt. Mire megtöltöttem két papírzsepit, Celofán is úgy döntött, hogy ez a helyzet ebben a formában tarthatatlan, itt rá túl kevés figyelem jut, úgyhogy ődöngött körülöttem egy kicsit nyivákolva, majd megállt a kelimszőnyegen, és némiképp szemrehányóan leboázta. Kösz, muci. Mivel amúgy is megette már a fene a világot, ezek után főztem magamnak egy kávét, aztán beültem a fürdőkádba, és megmostam a hülye hajamat. És visszaaludtam. Ez roppant jót tett az úgynevezett frizurámnak, eh.

Most viszont visszavonulok papírzsebkendőimmel a Bűnök Barlangjába Luca székéhez (aka elsőáldozós bálhercegnő ruha), mert annak se jutok soha de soha a végére, és szombaton délelőtt már vállfán és befóliázva kell behajintanunk Emesébe.