Időnként el is felejtem, hogy milyen átható élvezetet és boldogságot jelent, amikor az ember szügyig gázol a szövegben (nyilván a sajátjában), de tulajdonképpen a mostanihoz hasonló vad írásgörcsök sem sokat segítenek ennek tudatosításában, mert ilyenkor csak írok, írok, nagy csínnal turkálok a szavak között, betoldok, kiveszek, konfliktusokat ácsolok össze, jellemeket fejlesztek és bontogatok, minden úgy születik meg a kezem alatt a billentyűkön, mint ahogyan egy friss, még ropogós polaroid kép hívódik elő foltról foltra a tenyeredben, közben meg túláradó hála tölt el azért, mert ebben élvezetet tudok találni, na és önhitten örvendezem, hogy húde milyen vicces meg szellemes meg bő szókincsű vagyok én, aztán persze egyszer csak észreveszem, hogy már délután négy van, én meg még nem ettem semmit, és mindjárt leszédülök a székről a harmincnégy fokban.

És most szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az előző bekezdés mindösszesen egyetlen mondatból áll. Meghajlás, taps. Megyek piacra.