Ha eddig nem jöttetek volna rá, én kifejezetten jó vagyok abban, hogy olyasmik fölött nyígjak, ami másnak öröm, jutalom és bódottá. Úgyhogy valószínűleg azzal sem okozok meglepetést, ha bevallom: én gyakorlatilag azóta akarok hazamenni, amióta megérkeztünk. Egy kanadai utazás nagy bumm meg minden izé, de a nem megfelelő időpontban (például vizsgaidőszak közepén) alig nyújt lehetőséget a kikapcsolódásra, mert azt a munkát mind el kell végezni, ami kimaradt, és bőven elég lett volna, ha csak egy hétre jövünk. Emellett a röhej kedvéért itt ülök a világ egyik legnagyobb meg legtágasabb és legszabadabb országában, időnként meg eddig sose tapasztalt klausztrofóbiás rohamok törnek rám. (Első éjjel például azt hittem, megfulladok a túlfűtött házban, és egyik ajtón se tudtam kijutni se a verandára, se a kertbe, úgyhogy végül kinyitottam a hűtőt, és bedugtam a fejem, ott inhaláltam a hűvösben, miközben barátságosan nézett rám egy moitié et moitié avagy half and half, aminek itt a tízszázalékos tejszínt híják.)

A mai éjjel különösen rossz volt, ugyanis mindehhez még meg is taknyosodtam, fél éjszakát átforgolódtam a túl puha és túl szűk ágyban, miközben köhögtem és időnként kimásztam orrot fújni, meg haza akartam menni a feladataimhoz, a kanapémra és a hülye kiscicáimhoz. Úgyhogy most eléggé itt állok ledarálva, túlaludtam azt is, amikor a rokonok elmentek garázsvásárt nézni, de persze a világ nem áll meg, a Repülő Kutató ismét bokáig kopott lábakról ábrándozik egy Yorkville nevű negyedben, ami lényegében az öreg Torontó. Hát jó. Akkor legalább csípjük ki magunkat, mint Szaros Pista Krisztus nevenapján.

A hátam mögött látszik egy darabka a Repülő Kutatóból. Éppen nem repül, úgyhogy kitalálhatjátok, mivel foglalkozik.