Ma echte szabadnapom van, mármint ha a szakdolgozók nem pancsolnak bele a dolce far nientébe, és emellett szerda is van, ami piacnap, én pedig ebben a hónapban nem érek rá szombatonként, ami szintén piacnap. Szóval most uccuneki.
Kérdezhetitek, ugyan miért ilyen fontos nekem piacra menni, de minél káoszosabb az élet, annál nagyobb szükség van régi és megszokott rituálékra, márpedig mi akkor kezdtünk piacra járni szombatonként, amikor kiköltöztünk Szentendrére. (Ez valójában nem egyetlen nagy esemény volt az életünkben, hanem inkább afféle lassú folyamat, ami 1999 nyarától 2000 nyaráig tartott. Amikor elkezdtük, a beépített konyhabútoron kívül egyetlen ágyunk volt. Ezt most már nekünk is nehéz elhinni, a lakás úgy fest, mintha így jött volna a világra, telistele könyvvel, cetlikkel, ruhákkal, hímzőcérnával, hatvanféle fűszerrel, több tucat borospohárral meg minden más kacattal kinccsel. Az ágy meg a beépített konyhabútor még mindig megvan, innen nehezen mennek ki cuccok, befelé annál inkább.) Akkoriban még (hű, de hülyén fog hangzani) nem volt mindennapos dolog, hogy huszonkevés éves emberek szombat reggelenként szorgosan felciheljék magukat, és két kosárral levonuljanak friss zöldséget venni ahelyett, hogy átfordulnának a másik oldalukra, miközben a péntek esti ereszdelahajamat következményeit nyögik; elég furán is néztek ránk, de hát mit tehetnénk, középkorúnak születtünk. Mostanra persze belevénültünk a szerepeinkbe, meg az azóta eltelt tizensok évben kitörtek mindenféle gasztroforradalmak is, és sikk lett főzni, úgyhogy jelenleg már senki sem néz furán se ránk, se azokra a szellemi piaci utódainkra, akik roppant komolysággal válogatják össze maguknak a hatféle paradicsomot, és aziránt érdeklődnek a tejesnél, van-e bivalymozzarella. (Nincs. Ennyire azért még nem tört ki a gasztroforradalom.)
Szabadnaphoz és piaclátogatáshoz persze a codálatosz új zoknimhoz öltöztem, mert ugyan középkorúnak születtem, de eszem ágában sincs macinaciban megöregedni. Kosztümben sem.
Lássuk be, az ilyen szent célok megvalósítását én nem is szoktam elaprózni.
Minden nap más - mindennap más 
Filly
2017/03/22 at 10:21
Óóó, az a zokni! (Vagy ezt már mondtam? 🙂 )
mák
2017/03/22 at 10:23
Már igen, de ezt szívesen hallgatom többször is. 😀
Filly
2017/03/22 at 10:30
(Apámnak voltak finn üzlettársai, tőlük kaptam egyszer egy Marimekko neszeszert, ami ráadásul a sötétkék-piros csíkjaival még csak a kedvenc színem se volt, de tizenpár évig imádtam 🙂 )
Németh Szilvia
2017/03/22 at 17:35
Helyes! Én is cicanaciban öregszem.
mák
2017/03/22 at 17:51
🙂
Eszter
2017/03/23 at 10:55
Hja, szerintem is pont így néz ki vki, aki középkorúnak született. 😛
mák
2017/03/23 at 10:57
Nézd meg a következő napot, na az már tuti. 😀
Zsuzsi
2017/12/27 at 07:28
Imádnivaló zöld boszicipő, passzoló zoknival, aztaaaaaaa!:)
mák
2017/12/27 at 07:48
Ha én eccer kivágom a magas cét, az ki van vágva. 😀
mák
2017/12/27 at 07:52
Ezt a zöld cipőt amúgy még Jénában vette nekem a Repülő Kutató 2015 elején, amikor ott ette az ösztöndíjasok keserű rozscipóját füstölt lazaccal. 🙂
Zsuzsi
2017/12/28 at 05:09
Főnyeremény ez a Repülő Kutató 🙂
mák
2017/12/28 at 05:12
Pszt, ne kényeztessük el. 😀 (Ő is olvassa a blogot.)