A mai hajnal is jól kezdődött, előbb Celofán tette le a boáját, aztán én – igaz viszont, én nem álltam utána oda nyávogva a tálkám elé, hogy na akkor most már akár etethetnél is. (Megjegyzem, tegnap a hallgatóknak azzal magyaráztam el a különböző életterületekhez tartozó különböző szerepek által megkívánt eltérő tevékenységeket és attitűdöket, hogy amikor a macskák rabszolgája vagyok éppen, nem magyarázok nekik a szerepkonfliktusokról, amikor viszont tanár, nem almozok ki a hallgatók alatt, és nem mondok olyanokat, hogy “ti büdös kis mókusnyuszik”. Nyilván a Coldrex beszélt belőlem. A hallgatók kissé meglepetten néztek. Majd csak megszokják.)

Mivel máma szombat van, és mivel egész nyüves márciusban ez az egyetlen szombat, amikor nem Pécsett leszek kénytelen laposra ülni a seggem, hacsak megint le nem üt valami újabb nyavalya, csakazértis piac. Lövésem sincs, lesz-e ott bármi is kínai bugyikon meg fekete retken kívül, de a Repülő Kutató szereti a fekete retket, én meg bármikor hajlandó vagyok frissíteni a bugyiparkom. (Na egyszer majd arról is.) Még mindig nyamvadt vagyok és kehes, de a zélet továbbra sem hajlandó megállni és ácsorogni, hát én se tehetem. Kissé attól tartok, a mai nap sunyi prokrasztinálásokba fog belefulladni, mert most már tényleg le kéne szedni a bütüről a vízszintes karácsonyfát, és holnap estig két többé-kevésbé kész szakdolgozaton is át kell rágnom magam, az pedig siralom. Nem az, hogy többé-kevésbé kész, az öröm. A jelek szerint annyit riogattam őket azzal, hogy szakmai gyakorlat közben piszkosul nem lesz idejük ilyesmikre, hogy megtáltosodtak, és több mint másfél hónappal a leadási határidő előtt úgy állnak a melóval, mint a tündérmesékben. Baj azzal van, hogy a szakdolgozóim alapvetően okos lányok, és kiválóan meg fogják állni a helyüket a munkájukban, de mihelyt leülnek azzal, hogy “akkor most szakdolgozatot írok”, azonnal elkezdenek irreálisan kitekert mondatokban beszélni, és konzekvensen mellőznek olyan csekélységeket, mint alany és állítmány egyeztetése.

Édesjóistenem, de rühellek én lektor/korrektor/témavezető funkciómban órákat kotlani mások szövege fölött állítmányokra vadászva, de arról persze szó sem lehet, hogy így engedjem őket leadni a cuccot, leégne a pofámról a bűr. Nyilván a lelkiismeretesség azt eredményezi, hogy minél jobban utálom a munkát, annál alaposabban gyomlálom át az egészet, a hallgatóknál meg igen jól működik a drót nélküli telefon az tanárok munkásságával valamint mártíriumával és csodatételeivel kapcsolatban, úgyhogy minél jobban rühellem a témavezetést, annál több szakdolgozóm lesz. Eztet hívjuk úgy, hogy A Témavezető Paradoxona.

Oké, ezt is megbeszéltük. Akkor most a Témavezető elegánsan ugatva balra el, irány a kínai bugyik meg a fekete retek.

A mellékelt fotó felirata amúgy szintén az, hogy “Hogyan vigyük túlzásba”.