Képzelhetitek, honnan indultam, ha jelenlegi állapotomban, két nap után, úgy gondolom, most már ember elé való kinézetem van. Tegnap egy ponton levánszorogtam a mosókonyhába, aztán egy perc múlva feljöttem bőgve, mert a hülye fejemmel nem vittem magammal papírzsebkendőt, és azt inkább nem részletezném, merre, melyik irányba, és milyen gyorsasággal folyt el az orrom ez alatt az egy perc alatt. Ordenáré gusztustalan bizonyíték volt a gravitációra, annyit mondhatok.

Na most én meg vagyok győződve arról, hogy alapvetően egészséges vagyok és teherbíró és mittomén, csak ez az őszi-téli “minden hónapban három nap intenzív takonykór” buli kerget az őrületbe, mert nyilvánvalóan ebben a három napban is tanulni meg tanítani meg szakdolgozatot témavezetni meg efféléket kéne, és ilyenkor jóformán semmire se vagyok alkalmas, viszont arra se igazán, hogy eldőljek, mint egy krumpliszsák, és megvárjam, amíg elmúlik. Kénytelen voltam rájönni, hogy ilyenkor lényegében úgy viselkedem, mint Tosca (mármint az unokahúgom Tosca): én is ordítva bócorgok fel-alá, amíg el nem nyom az álom a kimerültségtől, és taknyom-nyálam összefolyik.

Nyüff, ide nekem az orromra valami hámosító popsikenőcsöt. Holnap ugyanis természetesen tanítani megyek, és ezt lehetőleg nem úgy kéne, mint aki most lépett ki egy egzotikus bőrbetegségeket illusztráló lexikonból.