Mire tegnap hazaértem, teljesen reménytelen volt a fény az önfotózáshoz, de, feltételezem, logikusnak látszik, hogy szombaton sem indultam ruhátlanul neki a napnak. Nem is tettem. Nézni nem nagyon volt rajtam mit – nyafogóruhában mentem, nyafogóruhában jöttem, csak az alatta lévő holmikat cseréltem le (nem csak a fehérneműt meg a harisnyát, kívülre ilyenkor mindig veszek alá egy alsóruhát is, szóval tiszta voltam és ápolt, amennyire ez ilyenkor kitelik a megfáradt utazótól).

Ma itthon lapítok a dolgozataimmal, a macskáimmal és a koszos lakásommal, szóval ma se nagyon van mit nézni rajtam. A Repülő Kutató bezzeg megint világgá indul, ezúttal Temesvárra, és szerdáig a levéltárban üli laposra a fenekét. Biztos ami biztos, sütöttem neki egy tucat walesi sajtos muffint, ne engedjem el étlenül a tudomány világába. Egyéb hírek itt nálunk nemigen vagynak, hacsak az nem, hogy az éjjel azt álmodtam, Poci elkódorgott hazulról, amit onnan vettem észre, hogy bejöttek a tyúkok a nappaliba (nincsenek tyúkjaink), de aztán megtaláltam a nevelt fiammal együtt (wtf) a szemközti körforgalmon túl (nincs körforgalom) a cirkuszistáknál (wtf), és hazahoztam a nyakamban.

Szóval tessék, a legelső nyafogóruha, amit az ismert szabásmintával varrtam, évjárata 2005, és azóta találkozott már körömlakkal, cigarettaparázzsal és forró tepsivel egyaránt, de nem visz rá a lélek, hogy kidobjam. Valamit előbb-utóbb csinálni fogok persze vele, de mára így is jó lesz.

Ha már én ilyen dekoratív vagyok, nesztek egy kis csemege: a sziszák bevették magukat a varrószobába, és modellt álltak feküdtek egy ilyen képhez, nü. (Kattintásra megnő.)