Vannak napok, amikor az ember azt kívánja, bárha fel se kelt volna – például tegnap is, úgy reggel fél kilencig. Addigra már túl voltam egy macskahányás felpucolásán, három kilométer gyalogláson (amelyhez persze nem ártott volna, ha nem felejtem el visszatenni a csizmába a rázkódásgátló talpbetétet), azon, hogy elromlott a dzsekimen a cipzár, meg azon, hogy megdöglött alattam a HÉV.

Ismeritek azt, amikor Gombóc Artúr elindulna Afrikába, úgyhogy felül a vonatra? Abban a sztoriban van, hogy a vonat felpöfög egy dombra, Gombóc Artúr meg nézi az elmaradozó bakterházakat, a legelésző teheneket és egy bámészkodó kutyát. Aztán a vonat felér a dombtetőre, megáll, és visszacsúszik onnan.

“- Mi ez?! Mi ez?! – kiabált a mozdonyvezető, és kibámult az ablakon. Gombóc Artúr is elcsodálkozott hátul az ütközőn, mikor újra meglátta a bámészkodó kutyát, a legelésző teheneket és a bakterházat. “Ezeket már láttam! – dünnyögte. – Az előbb hagytuk el őket.”

Na ugyanez volt velem tegnap reggel pepitában, a HÉV vidáman haladt előre ötven métert, aztán megállt, a mozdonyvezető kimászott a kis kabinjából, végigjárta a vonatot, visszamászott a kis kabinba, bejelentette a hangosbeszélőn, hogy a vonat ajtóhiba miatt nem közlekedik tovább, aztán átsétált a vonat végéhez a másik kis kabinba, és szépen visszatértünk az állomásra. A beépített “Kedves utasaink” hangfelvétel nyilván a haladáshoz és annak irányaihoz van rögzítve, mert kétszer hallgathattuk meg, hogy “Kedves utasaink, üdvözöljük Önöket, a következő állomás Pannónia-telep, jó utazást kívánunk”, majd egyszer még azt is, hogy “Kedves utasaink, a vonat Szentendre végállomásra érkezik. Köszönjük, hogy minket választottak, további jó utazást kívánunk.” Hát köszi bmeg.

Szerencsére alig késtem el, de úgy vágtáztam az Astoriától a Sophianumig, hogy még most is izomlázam van belőle. Persze amikor már a teremben voltam és tancsitancsi, minden szép volt, minden jó, és mindennel meg voltam elégedve, a végére viszont olyan dögletes fáradtság fogott el, hogy azon már csak röhögni lehetett. (És mindeközben rettenetesen szégyelltem a pofámat, amiért merészelek fáradt lenni, mikor mások tíz órákat dolgoznak naponta minimálbérért. Nem, nem állítanám, hogy különösen egyszerű gondolkozásom lenne nekem a fejemben benne.)

Ma már bronzvasárnap van, mindenhol hisztérikus tömegek kavarognak ajándékkeresőben és ajándékvásárlóban, én viszont itthon kuksolok, és a tudománnyal kéne foglalkoznom, de nyavalyásmód nincs hozzá kedvem, türelmem meg agyam. Mindehhez ráadásul baj van a fűtéssel, a Repülő Kutató meg az egyszerűség kedvéért ki-ha-én-nem stílben nekiugrott a javítás feladatának még reggeliben, kábé úgy, mint Stevie Wonder a zongorának, de sokkal rosszabb hatásfokkal. Hogyúgymondjam, ő például nem tud zongorázni. Fűtést javítani se. Higgyétek el nekem, nincs is annál jobb, mint amikor minden előjel nélkül egyszer csak ordítás hallatszik a budiból, te felkutyagolsz, és ott találod a férjedet pizsiben-papucsban, amint éppen mosdótálért meg törlőrongyért üvölt, a padlófűtés kijáratából meg egy csövön éppen plafonig szökik a víz.

Érdeklődéssel várom, mit hoz még a mai nap, de titkon remélem, hogy semmit.