(Előre jelzem, ez hosszú lesz és képnehéz, de hát olyan piszokmód elégedett vagyok magammal, hogy csak na, szóval duma is lesz meg dokument is.)

Volt nekem valamikor kindlim tokkal meg mindennel, de aztán kölcsönadtam tokostul a Repülő Kutatónak, aki éppen valamiféle piszok hosszú szövegeket olvasgatott pdf-ben, és szüksége lett valamire, amin olvasgathat tömegközlekedés közben, az a valami pedig nem tizenhét hüvelykes monitorátmérőjű laptop. Ezzel lényegében keresztet is vethettem a kindlire, de aztán Laura barátnőm, áldja meg őtet a zuniverum, apgrédelte a saját kindliparkját, és ezáltal csak úgy barátilag a fejemre esett egy Paperwhite 2.

Éppen csak tok nem volt hozzá. Na sebaj, én ugyebár az ilyesmit általában megoldom. Az egyszerű eljárás az lett volna, hogy rendelek egy ócsóbbacskát a Vateráról, de minek venni valamit, ha varrni is lehet. Úgyhogy szokás szerint előszedegettem a kincsecskéket.

A két felismerhetetlen fekete kismaszat ott fent kétféle gumi, az egyik zsinórgumi, a másik meg egy gumírozott bársonyszalag, a szürke szövetizé pedig egyszer egy sálakkal teli kosárban volt a turkálóban, én meg megvettem. Beazonosíthatatlan, milyen célra szánták, talán valamilyen kabát pótgallérja vagy mije lehetett. Mindenesetre valamikor csúful megrágcsálták a molyocskák, és akárhogy forgattam, nem tudtam olyan formában ráképzelni a jövendő kindlitokot, hogy ne legyen benne valahol egy bazi nagy molyrágás.

Jó, hát akkor kezdjük a gombbal megvarrni a kabátot: a molyrágcsa takarására kivágtam a fent is látható fekete téglalapot, rápakolgattam néhány tallért csak az esztétikus megjelenés végett,

aztán láthatatlan öltésekkel rávarrtam kézzel mind a hármat. Íme, ilyen lett a visszája:

Ezután szépen befűztem a varrógépet, felül fekete cérna, alul szürke, százas tű az anyagvastagság mián, és erisszed.

Ezek után visszakunyiztam a Repülő Kutatótól a kindlitokot, hogy lemérjem, merre az annyi.

Innentől kezdve nagyon szépen, egyszerűen és különösebb hülyéskedés nélkül meg lehetett volna oldani a továbbiakat, de hát engem nem abból a fából faragtak, hogy egyszerűen, még mit nem.

Hadd magyarázom el. Az elmúlt hétben, amióta a kindlivel futkorászom, szintet léptem az e-book-olvasó használatában – merthogy szintet lépett a múltkori disszertálásom óta a tudomány is, azért. Open Access meg Arcanum adatbázis meg effélék, és a nevelésszociológiai szakirodalom különösképp részletesen fel van pakolva a netre. Én bizony ezzel a ketyerével főként szakirodalmat olvasgatok a Bermuda-háromszögben pendlizgetve, és mindehhez természetesen szakirodalmat cédulázok is. Igen, tudom, ez utóbbira is vannak már papírmentes megoldások, de nekem szükségem van arra a nagyobb lélegzetű tudományos kínlódásokban, hogy néha szétterítsem magam körül a komplett gyűjteményt, és témakörök meg miegyebek szerint strukturáljam meg átstukturáljam. If it ain’t broke, don’t fix it, és ha a módszer működik, akkor nem dobom ki az ablakon. Nemcsak cédulákat gyártok viszont, hanem jegyzeteket is, és mindehhez az elmúlt héten már megtapasztalgattam, hogy milyen hosszú és nyavalyás hercehurca minden alkalommal előszedegetni a buszon a táskából noteszkét, tollacskát, cédulácskákat.

Summa summárum: én mindazt, ami alább látható, bele akartam építeni a kindlitokba,

mert ugyebár van olyan, hogy kanálgép, nekem meg szükségem van egy, hogy is mondjuk, jegyzetgépre.

Szóval kivágván a teljes kindlitoknak szánt darabot a szürke szövetből (hosszúságra 4×hátlap szélessége + borítógerinc szélessége; a magasság már adott volt, éppen olyan széles volt ugyanis a sálféle izé, mint amilyenre nekem szükségem volt), elkezdtem spekulálni azon, hová varrjak rá gumiból mindenféle kis rögzítőket a céduláknak-tollnak-notesznek. Elég sokat kellett spekulálni, hogy hová, merre, milyen szélességben, hogyan néz majd ez ki összecsukva meg kinyitva meg mi légyen a praktikummal. Egy adott ponton így festett a jövendő tok:

A gumiszalagokat egyszerűen csak a gombvarró program széles cikcakkjával fogtam oda a szövethez a két végükön, a következő képen jobban látható, hogyan. Magának a kindlinek persze pusztán a poén kedvéért még nincs fent a rögzintyű (végül is teljesen mellékes egy kindlitokba a kindli helye, ugye), de az is rákerült végül, ni:

Mindez négyszer. Tessék elképzelni.

Mindezek után minden ketyerét meg szerkentyűt beledugdostam a megfelelő tárhelyekre, és látám, hogy ez jó.

(A kindli nemvan fejjel lefelé. Pontosabban, igen, fejjel lefelé van, de nekem így van rá szükségem. Én így szállok le a bicikliről.)

Gondolom, még mindig vannak köztetek olyanok, akik nem egészen értik, hogyan lesz ebből végül kindlitok, de nyugi, ez a következő mozzanat már segít:

Tecciklátni, mintha csak könyvborítót ácsolna az ember. Utána már csak merevítő kell bele, például egy régi keményfedelű mappából méretre vágva, aztán belebújtatni, és széles cikcakkal lezárni a nyitott széleket. (Cérnát is cseréltem, most már alul-felül szürkére.)

Kivéve azon az oldalon, ahol ugyebár az ember átvarrna cikcakkal a gyöngyörűséges molyrágcsa-takaró tallérain. Ha már ennyit tököltem vele eddig, nem hagyhatom veszendőbe menni. Ott bizony kézzel kell dolgozni, de ha lúd, akkor legyen döglött, és legyen elütő színű az a pelenkaöltés.

Középen a kis bársonygumi hurok a tollé, mindjárt meglátjátok.

A jegyzetgép befejezéséhez már csak a gombot kellett felvarrni a záródáshoz, szintén elütő színű fonallal, mert miért ne. (Nem magyarázom el külön, miért van aládugva egy gyufaszál, ha valaki esetleg nem érti, kérdezzen rá.)

Éééés, kész.

Tessék, most körüljárjuk:

belülről

kívülről

a gerincéről

és összecsukva.

Jegyzetgép. Enyém. Nyamnyam.