Éppen tizenöt évvel ezelőtt volt, hogy találkozót beszéltem meg délutánra az egyik haverommal egy kocsmában. Mikor beléptem, meglehetős csend volt, mindenki a sarokban harsogó tévét nézte. Ja, valami katasztrófafilm. Nekimegy, felrobban, a gondterhelt amerikai elnök valami hősies hülyeséget fog nyilatkozni, aztán tényleg jönnek a hősök, az egyik irodai dolgozó élete kockáztatásával menti meg összes utált kollégáját, a tűzoltóparancsnok válik és a munkája az élete, a végén dísztemetés, sortűz, asszony könnyez, a gyerekek a játékmackót meg az amerikai zászlót szorongatják. Csak a szokásos. Azazhogy. Hm. Mióta ad katasztrófafilmet a CNN?

Aztán persze írtam erről később egy esszét, mert ha én írok valamit, az legtöbbször akkor is esszé lesz, ha nem annak szánom, és volt benne minden innen-onnan összeszedett izé a városi legendáktól a villanófény-emlékig, ami utóbbi nagyrészt arról szól, hogy minden generációnak az életében van egy nagy tragikus nemzetközi hír, aminek pontosan emlékszik az összes körülményére meg arra, hogy mikor hallotta és közben mit csinált, és én úgy gondoltam, az én generációmnak ez volt/van/lesz az, akár akarjuk, akár nem. És tényleg így történt. Azt hiszem.

Tanulság persze nincs, azok nem őtözködős blogokon teremnek, pláne nem ilyen lerobbant-forma vasárnapi szerelések között. Megyek vissza az esszéimhez.