Mindig örülök annak, amikor egy terv összejön, a tegnapit például roppant nagy hatásfokkal sikerült teljesíteni, ugyanis tényleg nem csináltam egész nap semmit egy mosás behajintásán kívül. Mára persze, éppen ellenkezőleg, azt terveztem, hogy a piacon kezdek, és egész nap ábrándosan főzögetek a Repülő Kutatónak, aki holnap ismét világgá megy, de ezt a projektet cifrán elmosta a zuhé. (Őszintén, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán az eladók érdemesnek tartották-e kiülni az áruval, miután hajnalban kinéztek az ablakon az esőbe, és kiszámolták, hogy a közönség kábé mennyire lehet most lelkes.) Főzögetés még lesz persze, de nem akkora lendülettel, mintha fél nyolcra már itt ült volna a konyhámban egy kosárnyi alapanyag.

Na sebaj, akad így is tennivaló quantum satis, és még a lakást sem kell elhagynom hozzájuk. A mai áutfitet illetően pedig, mondhatni, ez az én nagy ajándékom a világnak. Mármint hogy nem hagyom el benne a lakást.

Na akkor most gondoljuk újra egy kicsit ezt az előző bekezdést. Ugyan viszonylag sokszor szoktam mondani, egy őtözködős blog igen hasznos abban, hogy ne nézzen ki az ember otthon úgy, mint akit a kutya szájájából szedtek ki, de, legyünk realisták, bizonyos keretek között általában a kutyát sem érdekli, mit vesz fel valaki – akár otthon, akár az utcán. (A “Zsuzsánna és a vének” típusú esetektől eltekintve, ott mindig éri az embert meglepetés, akár túl kevés, akár túl sok ruhát agnoszkálnak valakin azok a vének.) Ez teszi különösen pikánssá a) az OOTD-blogok létezését; b) abbéli félelmeinket, hogy “de nekem ez biztosan nem áll jól, és/vagy megszólnak érte”.

Mindenesetre a mosókonyhát tényleg piszkosul nem érdekli, mit hordok és hogyan áll a hajam.

Kieg.

Megírtam a posztot, élesítettem, és máris indultam volna a mosókonyhába.

Máris, höhö.