(Gore alert. Nehéz nem beszélni egy parodontológiai nyílt küretről, ha az ember átesett rajta.)

Ó, én próféta lelkem. Éppen tegnap reggel nyígtam arról, hogy biztos minden ugyanarra az időpontra fog pottyanni, mindig ez történik – nos, alig negyedórával azután, hogy élesítettem a posztot, beesett a doktori irodától a levél. A felvételim időpontja természetesen az általam szervezett értekezlet napjára esik. Még Hermione Granger időnyerője se lett volna elég, hogy megoldjam a helyzetet, kellett volna hozzá minimum egy zsupszkulcs vagy megtanulni hoppanálni jövő csütörtökig, másként hogy a túróba lehetnék kilenckor Pécsett, tizenegykor Esztergomban. Levelek az értekezőkhöz, bocsibocsi, nagyon sajnálom, tényleg nagyon, help, aztán már totyogtam is küreteltetni a számat.

Na most a nyáladzás pipefing, de annyi érzéstelenítőt és zsibbasztót kaptam vagy tíz helyen a foghúsomba, hogy a kezelés után még vagy három-négy óráig úgy festettem, mint aki sztrókot kapott: az orczám komplett baloldala le volt fittyenve, és nem bírtam mozgatni. Ugyanez várható mára is, épp csak a jobb oldallal, és még a tegnapinál is több érzéstelenítővel, mert a felső fogsoromban a kelleténél jobban megéreztem a vakarászást, és mára több zsibbasztást terveztek be. Egyébként is majdnem másfél órán át tartott csak a fél fogsorom pucolása, és mire befejezték, azt hittem, akkora kráterek lesznek a fogínyem mellett, mint a Holdon. Persze nem, a parodontitisz egy alattomos néma gyilkos, a kezelése is hasonló (bár némának piszkosul nem néma), és én ugyan pontosan tudom, hogyan kotorták ki egy centi mélységig a bacikat meg a plakkokat meg a nemtommit a fogágyamból, de nem látszik, hogy micsoda exkavátori lapátolás zajlott a pofámban. Fájni viszont fáj, pontosabban nem fájdalom ez, hanem az a nyavalyás diszkomfort érzés, ami ilyen esetekben várható, amíg minden a helyét keresi az elhagyatott csatatéren.

Mindehhez pedig, miután hazaértem, muszáj volt felgyűrnöm az ingem ujját, és újraszervezni a jövő csütörtökömet. Szerencsére telefonálni nem kellett, még az hiányzott volna, úgy jöttek ki a hangok a számból, mintha egy szilvásgombócot kellett volna kerülgetniük. Az értekezletet számos e-mail segítségével sikerült végül átpakolni a rákövetkező keddre, de így is szoros lesz. Ugyebár szerdán van az államvizsga, amin muszáj részt vennem, pénteken a pepszi szigorlat, amin szintén, a kettő közé meg pöpec módon be kell suvasztanom egy kirándulást az ország másik végébe – busszal meg vonattal, nyilván, a gyalogbékáknak ez a sorsa. Cipőkanállal ugyan, de menni fog, viszont az egész bolondokháza sikere azon áll vagy bukik, elérem-e szerdán a 15:10-es budapesti buszt Esztergomban.

Kérdezhetnétek, mire nekem ez az egész, ha már a kezdete is ekkora káosszal és felfordulással jár, de ne kérdezzétek, mert nem tudok válaszolni. Legfeljebb némi bocsánatkérő motyogás telik tőlem arról, hogy volt nekem valaha egy rabiátus dédanyám, aki egy bilin ülő másfél éves gyerekkel bonyolította le az 1917-es menekülést, és azóta sem tud közülünk senki se megülni a seggén, mert folyton kiüt belőlünk a fekete vér, felkapjuk az első kezünk ügyébe eső bilit, és menekülünk.

Hogy a blog eredeti profiljának is adjunk neki bele, itt a képrejtvény újabb elemének megfejtése. E pillanatban meglehetősen elégedetlen vagyok vele, és fogalmam sincs, hogyan javíthatnék rajta, de majd csak kitalálom – ha nem, arra mindenképpen kiválóan meg fog felelni, hogy harmincöt fokban kornyadozzak itthon, ahol senki se lát, kivéve természetesen bárkit, aki idekattint. Már csak két izét nem vettem fel a képrejtvények közül, de az egyikhez még túl hűvös van, a másik meg ennél is erőteljesebb átalakításra szorul. Sebaj, a jövő keddtől induló fékevesztett rohanásig úgyis csak itthon ülök a feldagadt pofámmal, és magamat sajnálom. Ugyanezt megtehetem a varrógép előtt is, neszpá.

Ja, és mivel én most nem megyek élményszámba, nesztek macskák. Épp a rigókat sasolja mindkettő.