Éppen tíz éve annak, hogy apám meghalt. Rossz helyen volt rossz időben, de hát nagyjából az egész élete erről szólt – öt évszázaddal korábban kellett volna születnie, talán Rómában, hogy afféle Benvenuto Cellini lehessen belőle, egyik kezében mordály, a másikban mintázóeszköz, a történeteiben pedig annyi konfabuláció, amennyitől már zsong a hallgató feje. Alkotó ember volt, aki után lényegében alig maradt alkotás, mesélő, aki nem írta le a meséit. Szobrász akart lenni, ehelyett építész lett, aki leginkább épületmaketteket épít, nem pedig katedrálist. Verekedős vasgyúrók apja akart lenni, akiket megtaníthat kaszálni, korongozni és a forrasztópákával bánni, és lett két sápadt, szőke lánya. Egész életében valami olyat keresett, amit nem talált meg, és nem is találhatta meg, mert a dolgok, amelyekre vágyott, sose érhetők el egyidejűleg, vagy legalábbis így van ez a meséken kívüli világban.

A száma még mindig megvan a telefonomban, pedig akkor se hívtam sokat, amikor még megtehettem volna, és az elmúlt tíz év során talán háromszor voltam a sírjánál. Minek. Úgyse ott van. A rövidlátásomban van benne, a romlékony fogaimban, a fura formájú homlokomban, az irreleváns információk iránti lelkesedésemben meg persze a meséimben, még ha az én meséim kevésbé mesések is az ő meséinél. Idén lenne hatvanhét, én meg nem tudom elképzelni apámat, amint hatvanhét, a fején szalmakalap, a kezében meg horgászbot – általában negyvenévesen látom magam előtt, bőrdzsekiben, amint éppen hazajön a sürgősségiről egy motorbaleset után, és titkolt büszkeséggel mutatja, mije tört el már megint.

Egy rendes lány ilyenkor valószínűleg kimenne az apja sírjához egy csokor virággal, de én inkább letudom a mai munkanapom, aztán iszom egyet az egészségére. Valószínűleg ő is ezt tenné az én helyemben, bár fene tudja, apámban egyetlen dolog volt konstans, a kiszámíthatatlansága. Túl egyszerű lenne azt mondani, hogy hiányzik. Valójában a kihagyott lehetőségek hiányoznak, de azokat az elmúlt tíz év során se tudtuk volna pótolni, azokat már húsz, harminc éve kihagytuk. A felnőttkori apámból a meséi hiányoznak meg a röhögése.

Egyetlen ember volt, aki igazán hangosan és mindenféle hamis megbotránkozás meg bűntudat nélkül, szívből tudott volna röhögni azon, hogy “miben halt meg apád?” “egy repcetáblában”, és éppen neki nem tudtam ezt elmondani sosem.