Akárcsak tavaly is. Ezúttal viszont tényleg nem vettem kopogós sarkú cipőt, és arra is emlékeztem, hogy mekkora naivitás úgy menni egy ilyen hepajra, hogy az emberen nincs egyetlen nyavalyás zseb se, ahová a kulcsait meg a papírzsepit eldughatja. Hát most van rajtam három is, plusz még valószínűleg a kistáskát is magammal fogom hurcikálni egész nap.

A kék izét azért viszem magammal, mert, hogy emlékeztessem a nagyérdeműt, én bizony ma este házon kívül alszom, desőt, panzióban. Mint világjáró barátnőmnek kifejtettem, ez az én roppantul ingergazdag életemben akkora súlyú úgy, mint amikor ő esetleg úgy dönt, hogy hm, ruccanjunk el Laoszba. Hú, de kirúgok a hámból, muhaha.

Az egyetlen gomolyfelhő mai napom egén, hogy már megint háromkor ébredtem fel, és nem tekintek különösebb optimizmussal az elé, hogy este fél hétre, mire lecsitul a bolondokháza, mennyire leszek még funkcionális – pedig, ha az idő kegyes lenne hozzám, még akár sétálgathatnék is egyet. Lassan másfél éve lesz, hogy Esztergomban dolgozom, de még csak egy vagy két alkalommal volt lehetőségem arra, hogy ráérősen pislogjak körbe-körbe, rendszerint veszett gyorsan rohanok buszmegállótól főiskoláig, óvodától óvodáig, a bankig meg vissza. Istencsudája, hogy legalább a rövidáruboltok meg a turkálók helyével tisztában vagyok, de hát azok szerencsére ott vannak a rohanási útvonalamon.

A holnapi nap fotóját az ismert körülmények miatt nem tudom garantálni, fényképezőgép lesz nálam, a többi meg majd elválik.